Rohamléptekkel közeledik az a bizonyos, végre a blogger is kiszabadult a Nagy Évvégi Hajtásból, ideje beszerezni a Legfőbb Karácsonyi Rekvizitumot, a fenyőfát.
Első önálló fenyőink gyökeresek voltak. A Zasszony szerint az örökzöldek decemberi kiírtása barbár szokás, sokkal humánusabb megoldás a műfenyő. Jácintka viszont ezt a Karácsony elleni iszonyatos merényetnek ítélte. A karácsonyi stressz fenntartását kiválóan szolgáló veszekedést követően megszületett a kompromisszumos megoldás, a gyökeres fenyő. Barátaink vállalták, hogy a szezon végeztével elültetik a kertjükbe.
Évekig működött ez a megoldás, de hamar kiütköztek a hátrányai. A fenyő kiásása, lakásba hurcolása, majd ismételt elültetése nem tesz jót neki, négyből csak kettő élte túl a megpróbáltatásokat. Kiültetni csak tavasszal lehet, a hideg miatt az erkélyre történő kirakás sem kivitelezhető március előtt, ezért hónapokig kell kerülgetni, és valljuk be férfiasan, februárban már elég unalmas az egyre pusztuló fenyőt nézegetni.
Tavaly decemberben a Kiccsaj már erősen mocorgott, nem mertük bevállalni, hogy hónapokig rettegjünk, mikor zuhan bele. Váltottunk, hagyományos példányt vásároltunk. A Kiccsaj azonnal érdeklődni kezdett a szobaerdő iránt, szerencsére akkor még félt az oroszlános papucstól, odatettük a fa alá, ezzel megúsztuk a fa gyors amortizálását. Amit a kis hálátlan azzal viszonzott, hogy már huszonhetedikén elkezdte ledobálni tűleveleit. Vízkeresztkor egyszerű dolgunk volt, csak kidobtuk a "csontvázat", és összeporszívóztuk a leveleket a padlóról.
Idén a Zasszony új szempontrendszert dolgozott ki. Először is ne legyen terebélyes, inkább elegánsan karcsú, elvégre a Kiccsaj játékai így is beterítik a szobát. Másrészt ne hulljon. A feltételeket meghallva azonnal sikítófrászt kaptam, vízionáltam a Szörnyű Karácsonyt, hogy még Szilveszterkor is a városban bolyongunk, kutatva a Nemlétező Fenyőt. Az Évvégi Hajrának annyi előnye volt, hogy a Zasszony érezte, hogy most Neki kell ezzel foglalkozni, szépen felderítette a környéket, és talált is esélyes darabokat.
A bökkenő csak az volt, hogy normand osztályú volt a kiszemelt példány. Ami nem hullik. Karcsú is. Csak éppen nincs illata. Gyorsan kitört a veszekedés, az eladó csak röhögött, majd javasolta, hogy vegyünk lucfenyő-ágakat is, biztosítandó az illatot. A hajtástól még fáradt blogger hajlott a kompromisszumos megoldásra, így a biznic megszületett.
A következő probléma a fa hazaszállítása volt. Kocsival egyszerű lenne, de a Kisautó még majdnem új, a mániás blogger nem hajlandó vállalni annak kockázatát, hogy a csomagtartóban egy szép gyantafolt tegye örökre emlékezetessé az idei Karácsonyt. Maradt a gyalogos hazacipelés. Az eladó szépen összekötözte a fenyőt, majd közölte, hogy akkor lehet vinni, mint a reklámszatyrot. A blogger szépen szlalomozott a szűk járdán, a másfélméteres szabályt az ünnepre való tekintettel sem betartó autósok között, kezét egyre jobban vágta a vékony zsinór. A Zasszonynak azonnali vásárolhatnékja támadt ahogy meglátta az első zöldségest. "Vigyázz a gyerekre" felkiáltással be is szaladt. A Kiccsaj ekkora már erősen unta a babakocsit, ki akart mászni. Egyik kezemben a fa, a másikkal próbálom a lényegesen leleményesebb gyereket visszatuszkolni a járgányba. A járókelők hangosan morognak, mit állom el az utat. Valahogy visszapaszírozom a Kiccsajt, közben csak néhány ág törik le - sebaj, a célkitűzés a minél karcsúbb fa volt -, nagy nehezen megérkezik a Zasszony is. Megyünk tovább, már érzem a derekam is. Útközben arra gondolok, így autentikus az ünnep, elvégre olyasvalaki miatt van ez az egész, aki életének vége felé szintén egy fát cipelt...
Egyszercsak hazaérünk, végre megszabadulok a fenyőtől, szerdáig az erkélyen pihen. A sok ölelgetéstől viszont a ruhám átvette az illatát, így lettem fenyőillatú blogger...
