Vártam a pénteket. Hogy jobban teljen az idő, csütörtök este feltöltöttem a Nagybos (http://www.bosch.hu/products/pt/hw/produktkatalog/index.phtml?ut=13,1,8) aksiját. Nehogy most fúró ne legyen nála, és ez hiúsítsa meg az automata áthelyezését.
A Nagybost még öt éve vettem, amikor a bútorokat rakosgattam össze. Mindegyik útmutatójában ott szerepelt, hogy egy csavarhúzóval összerakható. Meg a mellékelt imbuszkulccsal. Persze. Nyilván az az optimális, ha az ember egyik kezével tartja a dülöngélő bútorlapokat, a másikkal meg fél órát tekeri azt a kis kurblit. Arról nem is beszélve, hogy ezek a bútorok nem NASA szabványok szerint vannak leszabva, tehát legkésőbb az utolsó lap berakásakor kiderül, hogy valamelyik csavart csak ferdén lehet berakni, és ilyenkor mindenképpen szükség van a Nagybos erejére, ami "izomból" a helyére rántja a rakoncátlankodó srófot. (Kisebb-nagyobb "reccsenés" a kockázat része.) Aztán elmúltak a daliás idők, a fürdőszoba-tükör felfúrása után a Nagybos passzíválva lett. Csak néha-néha került elő, egy-egy pótlólagos kisbútor érkezésekor, vagy amikor valamelyik redőnyzsinőr begubancolódott, és ki kellett szabadítani az automata fogságából. Ezen a ponton kiütközött a Nagybos hátránya. Hogy nagy. Az eldugott helyekre nem fér be (az egykori redőnyszerelő szakik igén nagy szakértelemmel igazították az automatákat közvetlenül a falra), valamint a "háromkezes" műveletek végrehajtása (redőnyzsinór kihúzása a hozzáféréshez, falból kipattanó automata tartása, csavarozás) a nehéz szerszámmal nem az igazi. A végső bukás akkor következett be, amikor a Kiccsaj miatt fel kellett szerelni a fióknyitás-gátló eszközöket. A szekrények belsejébe, ici-pici csavarokkal. Mivel lukacsos fiók még belül sem esztétikus, az első kísérlet után megvettem a Kisbost (http://www.bosch.hu/products/pt/hw/produktkatalog/?ut=0,5,1). A Kisbos vidáman megbírkózott a feladattal, így a többi szekrény nyitásvédelmét már sikerült egy-két plusz lyukkal abszolválnom.
Miközben az aksi töltődött, a Zasszonnyal elolvastattam a szakirodalmat (http://jacint.blog.hu/2008/03/29/a_majesztro_mukodese), úgyhogy másnap fél háromkor rutinosan hívta a mestert. Szerencsére a dugós verzió állt fenn, így a munkaidő végét kivárva csak öt percet vert rám az ismét rendkívül szomorú szaki. Cserébe viszont azonnal dönteni kellett, hogy harminc centi széles műanyag, vagy huszonhat centis fém külső párkányt szeretnék. Mert a mélyedés az huszonhat és fél centis. Ezt most tényleg nem értettem. Ezt nem méretre gyártják? Vagy nincs mindkét fajtából mondjuk kétcentis skála? És akkor előző alkalommal mit farigcsált olyan lelkesen? A matematika törvényszerűségeinek engedelmeskedve a műanyagot választottam. Később kiderült, hogy a Zasszonynak is az tetszik, nem is értette, hogy mi is ez a próbálkozás a fémmel.
A mester bevonult a kisszobába és elkezdett dolgozni. Egy ponton megkérdezte, hogy akarok-e segíteni. Gondoltam, végre mehetek megvenni azt a gipszet. De nem, azt már kenegette a falra, a kijelölt feladat az automata falra történő áthelyezése volt. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy sietni akart, hogy behozza dugóban töltött időt, vagy bántotta, hogy felülbíráltam a koncepcióját, ezért nem akart már foglalkozni az automatával. Mondta, hogy hozzam a fúrófejeket. Hoztam a Nagyboshoz vásárolt "ezerrészes" koffert, mindenféle fúrókkal. Az nem jó, nincs benne piros fejű! Elméleti szakemberként inkább a szervezés, irányítás az erősségem, ezért a rám váró fúrási művelet bizonytalanságára (szétesik a vakolat) tekintettel nem akartam erőltetni, hogy biza én ezekkel már fúrtam falat, a lakásban található tégla-vakolat kombóhoz nem kell a piros fej. Elővette az ütvefúróját, és beletekerte a másik készletből származó piros fejűt. Finoman próbáltam jelezni, hogy szerintem a Nagybos bőven elég ide, de a válasz egy sötét pillantás volt, úgyhogy szép óvatosan nekiálltam fúrni. Közben próbáltam olyan arcot vágni, hogy hiába én csinálom, azért erre is őt terheli a garanciális kötelezettség. A luk lassan elkészült, bár gyanúsan pergett a vakolat. Belenyomtam a tiplit, aminek kicsit kilógott a vége. Mondtam, hogy akkor hozom a gumikalapácsot és óvatosan beleütögetem, de a mesternek fogyóban volt a türelme, megragadott egy kalapácsot és rávert. Rémülten néztem a falat, de nem omlott le. Ezután a kezembe nyomott egy Nagybosnál is nehezebb (ipari) csavarhúzót. Ekkor elszakadt a cérna, bemásztam a szobavitorla mögé, kihalásztam a Kisbost, és azzal pöpecül behajtottam a csavart. A mester ekkor vesztette el a türlemét. Felkapta az ütvefúrót és nagy lendülettel nekiállt az alsó lyuknak. Ami annak rendje és módja szerint le is omlasztotta a falat. Most mi lesz? - kérdeztem. Ó semmi, az eddigi felső lukból lesz az alsó! - válaszolta a mester, és nekilátott. Végül is az ablak van vagy másfél méter magas, ha egy omlásnak tíz centit szánunk, akkor is legalább öt lehetőség még rendelkezésre áll. Arról nem is beszélve, hogy a mester gyorsan bevakolta a leomlott részt, tehát mire a végére érünk az eleje már meg is szárad, lehet előlröl kezdeni.
Azért másodszorra csak sikerült, igaz kicsit ferdén áll a csavar, de működik. Az ablak végre teljesen nyitható, sőt sikerült az automatát olyan szerencsésen elhelyezni, hogy nyitáskor az ablak nem is üveggel, hanem a gumiperemmel találkozik. Hiába, a gondos tervezés...
Közben az is kiderült, hogy az eredeti szerelés is csak másodjára sikerült, ezért a csavartakarós lukeltüntetés nem működik, de sebaj, a sziló ezt is képes eltüntetni. Úgy nagyjából...
Az automata szerelése után márcsak egy kis vésés volt hátra, a múltkor jelzett széláteresztési probléma leküzdésére. A mester becsületére váljon, hogy zokszó nélkül végigvéste és purhabozta a falat. Közben a családjára terelődött a szó, és kiderült, hogy menet közben kapott az exnejétől egy telefont, hogy nagy baj van a gyerekével. De tényleg, komoly, nagy baj.
Én is rettentően elszomorodtam, egyből elfelejtettem az automata szerelése közben ért kellemetlenségeket, a Zasszonnyal próbáltuk vígasztalni. Még egy doboz csokit is belédiktáltunk.
Lassan az utolsó szilócsik is a helyére került, elkészült végre az ablak. Közben elhangzott pár rémtörténet arról, hogy mások milyen trehányul szokták berakni az ablakokat (no purhab, no visszajavítás), illetve megegyeztünk, hogy a kisebbik erkélyajtó lengős redőnyzsinórja is ki lesz cserélve egy szép, modern automatára.
Azt azért pár sötét pillantás kiséretében lenyomtam a Zasszony torkán, hogy festő leghamarabb márciusban jön. Egyrészt addig ki kell pihenni az ablakcserét, másrészt az esetleges hibák úgyis majd télen jönnek ki, ne a frissen festett szoba legyen szétvésve. Meg hagy legyen kicsit még szép az ablak, ha jön a festő, biztos jól össze fogja barmolni festékkel...
