Az a jó abban, ha az embernek gyereke van, hogy mindenféle olyan kereskedelmi trükknek boldogan dől be, amit maga miatt messze elkerülne. Igen, nekünk is van vagy tizenöt törpikés dominónk, valamint kaptam már le a kassza mellől csak azért egy csokit, hogy lépjük át az összeghatárt, és legyen még egy csomag matricánk a Magyarország füzetbe.
Naná, hogy ez a cél, hogy egy picit többet költsünk, mert a gyerek úgyis kihisztizi. Aztán ahogy megvan, pár percig, maximum egy napig rettentően boldog tőle, majd gyorsan megunja, és csak a fölösleges kacatok amúgy sem rövid listáját növeli. De persze nincs megállás, itt az újabb őrület, a GumiPofi.
Természetesen ez sem jó semmire, cserébe viszont ha van SuperShop kártyánk, és kellő méretű konzumidiótaságot sikerül bemutatni, akkor adnak egyet.
Már amikor adnak. Mert alig egy héttel az akció kezdete után közölte velem a Spórolósban a pénztáros, hogy elfogyott. Mondtam, hogy azért fura, hogy ilyen gyorsan, de csak sejtelmesen mosolygott.
Persze nem hagytam magam, óvatosan megnéztem a többi pénztárt, és azoknál zacskószám állt a labdacs.
Visszamentem, és rákérdeztem, hogy akkor a többieknél miért nem fogyott el.
Jött is a nagy kamu duma, hogy "jajj, hát akkor biztos érkezett újabb adag, csak én nem kaptam".
Mondtam, hogy akkor lehet kérni egyet a szomszédtól.
Legközelebb aztán már egyértelmű vereséget szenvedtem. A "hát éppen elfogyott" dumát követően hiába jártam végig az összes pénztárt, úgy látszik, fejlődött a módszer, mert sehol sem látszott a kasszákban a labdászacskó, így üres kézzel voltam kénytelen távozni, ha nem számítjuk azt a két nagy szatyrot, amit televásároltam.
Pár nap múlva megint kaptam, akkor megfigyeltem, hogy a pult alól veszik elő. Összehangolt akció...
De ma elérkezett az édes bosszú ideje.
Igaz, csak az ebédre beígért rántott sajt alapanyagáért ugrottam be, így versenyen kívüli indulóként álltam be a kasszához. Már majdnem sorra kerültem, amikor kívülről odacsörtetett egy testes naccsád, hogy nem kapta meg a GumiPofiját.
A vita persze beindult:
- Hát, ahhoz kell a SuperShop kártya is! - kezdte zordan a pénztáros.
- De hát azt odaadtam! - süvített a naccsád.
- Adja oda a blokkot, arról látszik, hogy odaadta vagy sem!
No, ezen a ponton közbeléptem, elvégre nem elég, hogy esélytelen vagyok a GumiPofira, még az időt is húzzák nekem.
- Na jó, akkor én adok most egy SuperShop kártyát, aztán megnézzük a blokkot! - nem mintha az eredmény érdekelt volna, csak ha már megvan a blokk, akkor egyben a vásárláson is túl vagyok, tehát nem kell hallgatnom a további vitát.
Fizetés után kérdezem, hogy akkor honnan is látszik a SuperShop kártya.
- Hát, itt van, hogy a csipkártya azonosítója ennyi meg ennyi! - mutatja büszkén.
Felkapom a naccsád számláját, mutatom, hogy bizony azon is van ilyen sor.
Erre nagy undorral odalök egy labdacsot.
Mindketten távozunk, de azért még hallom, hogy utánunksziszegi:
- De a labdát akkor is odaadtam!
Ja, biztos...