Hosszú hétvége van, nemzeti ünnep. Naná, hogy a Zasszony már napok óta győzköd, hogy nézzünk meg valami augusztus 20.-i rendezvényt. Hiába ellenérvelek, hogy az ilyen helyeken három dolog van, tömeg, hosszú sorok és drágaság, ezek a csacskaságok mind leperegnek róla.

Nagy nehezen sikerül annyit elérni, hogy ne az ünnep napján kelljen statisztálni a tömegjelenetekben - amikor vidékről is mindenki idezúdul a tűzijáték miatt -, így ma délután vágunk neki az Ízek Utcájának. További könnyítés, hogy az egyik gyereket lepasszoljuk a nagyiéknak, így csak a nagyobbik lányom hisztijével terhelt az indulás.
Az ünnepi tömeg mellé ünnepi forgalomelterelés is dukál, így a Batthiyány teret célozzuk meg, mint becsatlakozási pont.

Amit a Moszkva - ópardonbocsánat, Széll Kálmán - tér felől közelítünk meg. Próbálom a Zasszonyt rábeszélni, hogy metróval menjünk, de határozott elutasítás a válasz. Így a Hattyú utcán megyünk végig, rosszat sejtek, ami a cél előtt pár méterrel be is következik. A Kiccsaj beszabadul egy kebaboshoz, és berendel egy sültkrumplit. A Zasszony meg egy bahlavát, meg valami diós sütit. Még el sem érjük a starthelyet, már 900 Ft mínuszban vagyok.

Vidám rágcsálással telik az út hátralévő része, mikor meglátom az Ízek utcája molinót beirányzom a társaságot a Lánchíd irányába. Amit a következő másodpercben meg is bánok, amikor meglátom a Második Legszemetebb Szülőpénztárcacsapolót, a lufiárus bohócot. Az első a Bizbazokat Tartalmazó Gömbautomata. Ami legalább egy százasba kerül, cserébe kiad valami hülyeséget, ami a szülőt megadásra kényszerítő zsaroláshisztit követő legfeljebb öt percig érdekes. A lufi kicsit tovább tart, cserébe viszont legkésőbb a hazafelé vezető út felénél a meggyötört nevelési egység kezében landol, "Apa, inkább hozzad te!" felkiáltással.
Ezen a ponton nyerő szériám van, a Zasszony mellém áll, és közli, hogy majd otthon fújunk lufit. A gyerek persze bömböl, egészen addig, amíg meg nem látja a Királyi Kenyérlángost. Hosszan nézegeti a kemencét. Amikor már nagyon kínos, veszünk egyet. Újabb 700 Ft huss!
De legalább két csíkot megesz belőle, a többi bekerül a dobozba, a hosszú percek óta érdektelen vált sültkrumpli mellé.

Amíg eszik, nézem a kínálatot. Az árak elég magasak, 1300-1500 Ft egy tálnyi tradicionális, magyaros étel, pl. a tököslecsó. Pillanatra eltöprengek, hogy vajon ez is hideg-e mire a tányérban landol, mint karácsonykor a Vörösmarty téri babgulyás. Töprengésemből a Kiccsaj visítása térit magához, éppen a limonádés pulthoz navigálta be magát. Szerencsére az eladó megkönyörül rajtam, és csinál egy gyerekadagot, így ezt a kört 200 Ft-ból megúszom.
Ezzel egy darabig elvan, így kicsit tudom nézni a felhozatalt. A sörtovábbképzés óta érdekelnek az izgalmasabb komlónedűk, próbálok beszerezni valami finomságot. Egy helyen látok fóti Keserű Mézet, de szállítható, üveges kivitel helyett csak hosszú sort látok a pultnál. Helyben fogyasztást nem merek bevállalni, érzem, még nem lazíthatok.

Helyette megismerkedek a Virtuális Szent István Napi Kenyér fogalmával. Mert van az országnak kenyere is. Legalább is több pékségnél, plakáton. Mert a pultokon, kosarakban sehol sem... Maximum egy felirat, hogy a következő szállítás három óra múlva.
Vannak persze az "utcában" mindenféle kézműves termékek. Sajt, mangalicakolbász, díjnyertes szilvalekvár, eperbor és egy helyen maga Raj Ráhel árulja híres - és némileg túlárazott - flódniját.

Az egyik standnál nagyon csábító csavaros fagyit árulnak. A Zasszony megkíván egy adagot, meg is kapja... ... a Kiccsaj. Mert természetesen elsőként ér az árushoz, az megsajnálja, ad neki egy tölcsért. Ettől vérszemet kap, és kiharcolja a fagyit is bele. Újabb 350 Ft a költséglistán. Hiába mondom, hogy ez az anyjáé, ő csak akkor jut hozzá, amikor már alul kilyukad az átázott tölcsér.

Elérkezünk a Clark Ádám térre, ahol meg lehet kóstolni - 500 Ft leszurkolása után - az Ország Tortáját. Szerencsére idén nem a Zila cukrászda nyerte az általa kiírt versenyt - illetve csak a cukormentesnek hirdetett verziót -, így megpróbálkozom egy szelettel. Itt véletlenül vagy kicsi az érdeklődés, vagy ügyes a kiszolgálás, de öt perc sorállás után megkapom az adagomat.
Lényesegen jobb mint a tavalyi. A tészta finom mákos alapú, az alsó rétegek között almásrétes töltelék, amit a felsőbb szinteken könnyű vaníliakrém vált fel. Igazi könnyű nyári csemege! Ha egy cukrászdába beesve választom a sütemény-lapról, akkor száz százalékos a rajongás. De mivel ez az Ország Tortája, felmerül bennem, hogy elég ünnepi-e? Nem túl "egyszerű"-e a "protokollszerep" ellátásához?
Ezen töprengek, míg kerülgetjük a tömeget. A pavilonoknál hosszú sorok, a kirakott sörpadoknál mindenütt esznek az emberek. Zabál az ország.

Elhagyjuk a Lánchidat, lassan ritkulnak, végül elmaradnak a pavilonok. Amikor a Kiccsaj rádöbben, hogy nem fordulunk vissza a lufiért, rendez egy kiadós búcsúhisztit. A Zasszony is fáradtnak, meggyötörtnek tűnik.

- A holnapi "lászlófelvonás", tisztavatás, légiparádé már csak a tévében! - zárom le a kirándulást, sátáni vigyorral arcomon...