Csöngettek. Ilonka néni volt, szorosan a nyomában ott toporgott a férje.
- Jajj, drága Mérnök úr! Segítsen már, az uram mindenáron kelep akar lenni.
- Nem kelep, celeb! - torkolta le Ernő bácsi szigorúan.
- Jó, de annak semmi értelme! - replikázott Ilonka néni.
- Hűha - gondoltam - itt megint nagy pogácsahalmok vannak kilátásban! - és visszafojtottam a kitörni készülő röhögést.

- És miért akar celeb lenni, Ernő bácsi? - kérdeztem.
- Az a régi vágyam, hogy benne legyek a tévében. Egyszer, még a hetvenes években kijöttek téeszriportot készíteni, de éppen influenzás voltam, így lemaradtam a dologról. A Józsi, meg - aki nyilatkozott a riportban - utána hetekig kapta az ingyenfröccsöt a kocsmában, mivel híres ember lett!
Megsajnáltam az öreget, bár fogalmam sem volt, hogyan fogom megoldani, elhatároztam, hogy segítek. Próbáltam tapogatózni, Ernő bácsiban mi lehet érdekes, amivel be lehetne dobni a köztudatba. Széles körű műveltsége, alapos mezőgazdasági ismeretei nem jöhettek szóba, ezekre a kutya sem kiváncsi.
- Ernő bácsi, véletlenül nincs egy hatodik lábujja?
- Nincs!
- Plasztikai műtétje volt már?
- Még nem.
- Krokodilt nem tart véletlenül a kisszobában?
- Hát, van egy Lacoste-ingem, még Párizsban vettem...
- Pornófilmben szerepelt már?
- Ugyan - legyintett szomorúan...

A helyzet kezdett reménytelenné válni. Ekkor eszembe jutott egy régi történet, amivel egyszer a vonaton traktáltak, miközben a bábolnai cimborámat mentem meglátogatni.
- Megvan! Maga lesz az 1965-ös bugyigyűjtő verseny győztese!
- Na-na! Legfeljebb a hatvanhármasé, hatvanötben már házasok voltunk! - csattant fel Ilonka néni.
- Szóval az lesz a sztori, - nem hagytam kizökkenteni magam - hogy fogadott a haverjaival, hogy ki tud több női bugyit begyűjteni egy hónap alatt. A versenyt természetesen maga nyerte hetvennyolc darab fehérneművel.
Az öreg szeme felcsillant. Ilonka néni először rosszallóan csóválta a fejét, de mivel Ernő bácsi már napok óta ezzel gyötörte, belement a játékba.
A következő lépés a "rekvizitek" beszerzése volt. Gyorsan kikerestem a neten, hogyan is nézett ki egy alsónemű a hatvanas évek elején. A gyártást egyszerűen meg tudtuk oldani, Ilonka néniék unokájának varrodája van Nyíregyházán, így gyorsan elkészült a szükséges mennyiség. Ezután három hétig mostuk őket hogy kellően viseltesnek tűnjenek, majd egy hónapra letettük a pincébe. Végül egyesével becsomagoltuk a bugyikat, és betettük abba a hatvanas évekből származó kalapdobozba, amit Ilonka néni kotort elő a pince mélyéről.

Az előkészületekkel megvoltunk, most már csak ki kellett találni, hogyan juttatom be Ernő bácsit a tévébe. Fortuna a segítségemre sietett, idén volt az érettségi találkozónk, ahol kiderült, hogy B. - aki mindig is az osztály legnagyszájúbb, legpofátlanabb tagja volt - az egyik kereskedelmi tévé "Pörgés" című bulvármagazinjának szerkesztője. Finoman elkezdtem mesélni neki a családomról, mellékesen megemlítettem, hogy milyen mókás szomszédaink vannak, és elpöttyintettem Ernő bácsi gyűjteményét.

B.-ben nem kellett csalódnom, egy hét múlva Ilonka néni lelkendezve hozta a vájdling pogácsát. Izgatottan mesélte, hogy hívták az urát a tévéből, a következő héten jön egy forgatócsoport hogy bemutassa a híres gyűjteményt.
A forgatás előtt részletesen átvettük a történetet Ernő bácsival. Hogy fogadtak a haverokkal 1963 nyarán. Meg hetekig lelkesen gyűjtötte a bugyikat. (A beszerzés pontos körülményeit egyértelműsítő kaján pillantás tökéletes elsajátítására egy komplett délutánt és két üveg kisüstit "áldoztunk".) De a haverok nem nagyon jelentkeztek, ő meg el is felejtkezett lassan a dologról. Aztán egy nap arra ment haza, hogy anyukája kitakarította a szobáját, és az asztalra halmozta a temérdek fehérneműt. Ő persze azonnal rohant a haverokhoz, ahol kiderült, hogy fölényesen nyerte a versenyt, a második helyet ki sem adták, méltatlan lett volna rá a versenyző a maga nyamvadt nyolc darabjával.

Az adást együtt néztük meg, Ernő bácsi keble csak úgy dagadt az örömtől és a büszkeségtől. Az enyém meg a visszafojtott röhögéstől és Ilonka néni - kizárólag jeles ünnepnapokon elővezetett - máglyarakásától.
A következő héten kérem az újságostól a szokásos történelmi folyóiratomat, közben látom, hogy Ernő bácsi képe mosolyog a Klakk című bulvárlap címlapján. Kértem egy Klakkot is, belelapozok, látom a bugyis történet az írott bulvársajtó figyelmét is felkeltette.

Innentől kezdve nem volt megállás. Miután kiderült, hogy Ernő bácsi kitűnő pálinkát készít, felkérték a kereskedelmi televízió piálási tehetségkutató-versenyének, a "Giga Sztár"-nak a zsűríjébe. Az öreg hónapokig szerepelt a tévében, míg meg nem lett az Év Torka. Ezután a "Felsül a felsál" című főzős műsor következett, ahol egy ország ismerhette meg Ilonka néni pogácsáját, meg az abszolút győzelmet hozó máglyarakást. A gasztronómiai sikert gyors anyagi gyarapodás követte, ugyanis az öreg megnyerte a "Teszted a veszted" kvízműsor celeb kiadását. A sikerhez az is hozzájárult, hogy a kérdések összeállításáért felelős menedzserasszisztens félreértette Ernő bácsi foglalkozását - nyugdíjas agrármérnök -, azt hitte, hogy agártenyésztéssel foglalkozik, ezért az utolsó - abszolút szivatósnak szánt - kérdésben a kukorica-hibridek vetési módjaira kérdezett rá. Amit a szomszéd persze kent-vágott, mert ez a szakterülete. Az adás után kisebbfajta botrány keletkezett, mert az adó sztárriportere, akit - állítólag szerződésben is rögzített módon - csak "Professzor úr"-nak szabad szólítani, már a második kérdésnél kiesett, majd mikor meghallotta, hogy más a negyvenmilliós feladattal is megbírkózott, magából kikelve ordított, hogy ő miért nem ilyen könnyű kérdést kapott.

Csöngettek. Ilonka néni volt, ezúttal egyedül.
- Jajj, drága Mérnök úr! Segítsen már, véget kéne vetni ennek a celeb-őrületnek! Szegény Ernőm vérnyomása már az egekben, abból a múltkori sarkköri celeb-expedícióból is olyan betegen jött haza, pedig mondtam neki, hogy vigye el a régi bundáját, de csak legyintett, hogy minek az, elvégre csak ide mennek a fehérvári hűtőházba.
Éreztem, nagy a baj. A gépezet beindult, a végén még maga alá temeti szegény öreget. Mivel a helyzet azonnali beavatkozást igényelt, felhívtam a Klakkot, és elmeséltem a  bugyigyűjtés igaz történetét. Számításom bevált, pár nap múlva a "Szomszéd kitálal" címmel több oldalas leleplező riport jelent meg. A megjelenés másnapján véletlenül rákapocsolok a "Pörgés"-re, látom Ernő bácsi nyilatkozik, kijelenti, hogy én egy szemét alak vagyok, aki nem elég hogy a lábtörlőjére ürítem a szemetesemet, még rágalmazó cikkeket is jelenítek meg róla.

Egy óra múlva csöngettek. A két öreg volt az, bűnbánó arccal és a helyzet komolyságához illően két vájdling pogácsával.
- Ne haragudjon, Mérnök úr! Mi ezt nem akartuk! Kijött B. és kezünkbe nyomta, hogy mit kell nyilatkozni. Mi persze tiltakoztunk, erre az orrunk alá dugta a szerződést, amely szerint a tévé kötelezhet minket arra, hogy az interjúkban az általuk megadott válaszoktól nem térhetünk el! - mentegetőztek.
Ezen a ponton kitört belőlem a röhögés. Az öregek megkönnyebbültek, én meg gyorsan elmondtam Nekik, hogy akkor fokozzuk egy kicsit a hatást. Felhívtam B.-t, és követeltem, hogy én is nyilatkozhassak. Az adásban aztán elmondtam mindennek az öregeket - külön kihangsúlyoztam, hogy nyáron nem férünk a legyektől, mert a vén trotty az udvaron tárolja a cefrét - a nyilatkozatháború hetekig tartott, esténként jót röhögtünk a tévé előtt.

Aztán egyszercsak véget ért a szép celeb-karrier. Az állandó szomszéd-perpatvar egyre fáradtabbá vált, egy idő után már átcsúszott a reklám előtti blokkba. Majd egy napon feltűnt Bridzsit, akinek egy születési rendellenesség miatt három melle nőtt. Onnantól kezdve Ernő bácsit már nem keresték. Illetve hónapokkal később még behívták az ugandából áttelepült sztárpszichiáter műsorába, ahol a dilidoki agresszíven megpróbálta bemagyarázni neki, hogy a népszerűség hirtelen elmúlásával mély depressziós állapotba került.

Persze ezt az adást is röhögve néztük végig. Ernő bácsi azóta is vidáman tölti napjait, időnként egy-két (tizenhét) kupica kisüsti mellett boldogan mesélve azokról az időkről, amikor ő celeb volt...