Útlevelet kap a Kiccsaj. Nagy jelentősége nincsen, kb. 500 méterre szeretnénk eltávolodni a határtól, Párkányba tervezünk egy rövid kirándulást. Megkívántam a knédlit meg a Deli csokit. A Deli csokit még 1987-ben ismertem meg egy felvidéki osztálykiránduláson. Ahol a cimborám vásárolt egy csomót, mondván jó lesz szóróajándéknak. Napokig röhögtem a kifejezésen, meg vettem én is, hogy legyen mit "szórni". Talán két korona volt darabja.

Azóta is szoktam venni, ha "cseszkó"-ban járok vagy "Krucsinszki" néninél egyik északkeleti megyénk piacán. "Krucsinszki" néni ugyanis azzal egészíti ki a nyugdíját, hogy hétközben átugrik valahová "szlovákba", majd szombaton árulja a piacon azt a kis beszerzett csokit. Szigorúan számla nélkül. Elvégre az Apeh-nek annyi dolga van, minek terhelje őket ezzel a kis mellékes körüli adminisztrációval. Ráadásul Schengen óta nem is követ el vámügyi szabálytalanságot. Szóval a Deli csoki olyan nosztalgikus valami. Ezen még az sem tud rontani, hogy több hazai klasszikushoz hasonlóan ezt is felvásárolta a Nestlé, majd belerondított az ízébe.

A vicc az, hogy az útlevél nem is a határátlépéshez kell, mivel nincs már határ. De valahogy igazolni kell a Kiccsajt, ha véletlenül megállít egy szlovák rendőr. Amire nem nagy az esély, de ezt egyetlen apuka sem kockáztatná meg szerintem. (Mondjuk itthon nem tudom, mivel tudnám igazolni a Kiccsajt, fényképes igazolványa kisbabának nincs...)Gondoltam egyben tesztelem is, hogy mennyit fejlődött az okmányiroda az ügyfélbarátság terén.

Rutinos júzerként megnéztem az Ügyfélkapun, hogy milyen rekvizitekkel kell felszerelkezni a látogatás előtt. Ebből az egyik fájó pont a fénykép volt, a fényképész külön macera, a másik, hogy mindkét szülőnek személyesen meg kell jelenni. Volt egy számomra érthetetlen dolog, valami gyámügyi nyilatkozat. Felhívtam az irodát, elmondták, hogy csak lakcímkártya meg személyi/anyakönyvi kivonat kell, a többit elintézik helyben, elkészítik a fényképet, sőt az illetéket is be lehet fizetni a helyszínen. Ja, és vigyük a gyereket is... Na, ez mindenesetre jól hangzott...

Ezután megpróbáltam interneten időpontot foglalni. Egy kellemes hétfő délutánra gondoltam (hétfőnként nyolcig van ügyfélfogadás), öt óra magasságában, addigra kényelmesen odérek melóból. A "gép" valami rejtélyes okból csak kedd délutánra akart időpontot adni, több hétre előre lekérdezve is. Természetesen szigorúan csak négyig, azt is csak kétórás sávokban. Próbáltam egyet kérni, az 14:00-ra szólt. Ekkorát elkéredzkedni eléggé húzós. Ismét telefon a Magos Tanácsházára, kérdezem, ezt csak kedden lehet? A válasz, hogy bármikor, ha végigrágom magam a Szent Sorszám Szertartáson, vagy kerületi lakosnak adnak időpontot telefonon. Szerdára. Maximum négyig.

Elhatároztam, hogy kétfrontos támadást indítok. Hétfőn fél ötre odaküldtem a Zasszonyt, hogy tépje le az Útlevelet Érő Sorszámot, én ugyanekkor leléptem a melóból. A Fényes Önkormányzatháza előtt van egy kis park, megbeszéltük, addig ott eltologatja a gyereket, míg sorra nem kerülünk. Ráadásul a tavalyi személyi igazolvány cserekor a kapun is volt sorszámjelző, lehetett nyugodtan élvezni a tavaszt, a madarak csicsergését.

Induláskor a Zasszonynál ellenőriztem, a sorszám tépésekor tízen voltak még előttünk. Mire odaértem fél óra múlva, az alábbiakkal szembesültem:

1. A külső kijelzőt leszerelték.
2. Az ügyfélteret kettéválasztották. A kisebbik kutricában várakozhat az alattvaló, míg kijelzésre nem kerül a sorszáma. Amiből csak egy darab van, tehát ha másik ügytípushoz tartozó sorszám jelenik meg, akkor az előző törlődik. Ezzel biztosítva, hogy a szerencsétlen lúzer még véletlenül se hagyhassa el a pici és a koranyári idő miatt erősen fülledt helységet.
3. A sorszámunkat már szólították. Mondom a Beengedő Marconának, hogy akkor talán szóljon a bentieknek, hogy az aktuális ügyfél után mi jönnénk. Azt nem lehet. Még a kisgyerekre való tekintettel sem. De szívesen ad új sorszámot.

Reméltem, hogy a következő etap is leszalad fél óra alatt, kiküldtem a Zasszonyt meg a Kiccsajt élvezni a tavaszt, a madarak csicsergését, én meg bennmaradtam szaunázni. Felváltva figyeltem a Megváltó Villanyújságot, illetve lapos pillantásokat küldtem a Kőszívű Ajtonálló felé. (Ez utóbbit csak óvatosan, ne nagyon vegye észre, mégiscsak húsz centivel magasabb nálam.) Húsz perc "badness" után felvillant a sorszám, bebocsájtást nyertünk az Ügyintézés Elzárt Csarnokába. Ahol a néni tök rendes volt, kb. negyedóra alatt lezavarta a procedúrát, fényképezéssel, befizetéssel és számítógéphasználattal(!) együtt. Rutinosan volt nála egy plüssnyuszi is, így másodszorra sikerült értékelhető fényképet készítenie. Állítólag két hét múlva meg is lesz az útlevél.

Az legalább vigasztalt, hogy a startvonalhoz visszaküldés ellenére sem tartott tovább, mint amennyi időt Párkányban szeretnék tölteni. Csak az a kutrica ne lenne...