Újra itt az ősz, kezdődik a jégkorongszezon. Most hétvégén zajlanak az ifj. Ocskay Gábor emléktorna küzdelmei. Persze vannak olyan szerencsések - például én -, akiknek nem ez az első idei meccsük. Csütörtökön már voltam a Jégpalotában, Tejfalussy Bélával néztük meg a Patriot Ferencváros elleni felkészülési mérkőzését.
Ültünk a lelátón - a blogger kedvenc helyén, a felezővonal fölött -, és arról beszélgettünk, hogy jó lenne legalább az egyik nap lemenni Fehérvárra. Mivel nekem éppen van autópálya-matricám, felajánlottam, hogy leviszem Bélát. Cserébe Tejpalkó vállalta, hogy intézi a jegyeket.
- Milyen jó lenne Fehérváron is a felezővonal fölött ülni! - gondoltam. A legtöbb pályán ezt viszonylag egyszerűen meg lehet oldani, az ember vesz egy jegyet, és ha idejében érkezik, akkor beülhet középre. A Volán csarnokában viszonylag kevés ülőhely van, a középső helyek fenn vannak tartva a VIP vendégeknek, úgyhogy "mezei" jeggyel csak szélre lehet ülni.
Kettőkor indulunk a Tüskecsarnokból - időközben a Jégkert szezonja is elkezdődött, ma már megvolt az első jeges edzés -, az a terv, hogy megyünk le egyenesen, próbálunk minél többet megnézni az előmeccsből is. Amit Pat Cortina jelenlegi csapata, a München játszik a cseh Vitkovice ellen. Három óra körül le is érünk, Béla elintézi, hogy beállhassak a parkolóba. Ahogy megyünk a csarnokba, tévéből már ismerős arcot fedezek fel, id. Ocskay Gábor megy el előttem. Béla megállítja - régi jó ismerősök, barátok, még a "régi időkből" -, elbeszélgetnek, közben bemutat a Hokipápának.
Hatalmas megtiszteltetés, hogy megszoríthatom annak az embernek a kezét, aki annyit tett kedvenc sportágamért, és akinek a munkája eredményeként annyiszor éreztem jól magam a mérkőzéseken.
Bemennek az irodába, pár perc múlva Tejpalkó jön vissza, mosolyogva lobogtat két jegyet. A VIP részre szól, a régi baráttól kapta! Felmegyünk a lelátóra - szigorúan a piros vonal fölött ülünk le -, nézzük a meccset. A második harmad közepére érkezünk, 1-1 az eredmény. Majd a harmad vége felé megszerzi a vezetést Cortina csapata. A harmadik játékrészben hatalmas az iram, nagy a küzdelem, de csak egy gól esik, amit ismét a németek lőnek, így az egyik ágon ők jutnak be a holnapi döntőbe.
A két meccs között iszunk egy capuccinót a büfében, ez a magyar jégpályák közül itt a legjobb. "Vastagon" meg van tejszínhabozva, és csokireszelék is van a tetején. Gyorsan visszaülünk, nehogy valaki elfoglalja a jó kis helyünket. Hamarosan egy nagyon ismerős férfi ül le a közelünkben. Kicsit őszül már a haja, nincs már meg a szakálla, de azért felismerem, maga Pat Cortina az!
Lassan feltűnnek a fiúk. Az alkalomnak megfelelő fekete mez van rajtuk, ez és a szurkolók által kifeszített, a középső harmadot végig lefedő hatalmas, O betűvel és 19-es számmal díszített kék-fehér zászló emlékeztet arra, hogy itt bizony egy nagyon szomorú eseményre is emlékezünk, nem csak egy "egyszerű" felkészülési tornáról van szó. Bár már három éve történt, a mérkőzést megelőző gyászszünetben összeszorul a szívem, és magamban pityergek is egy kicsit.
De "show must go on", lassan kezdődik a meccs. Az első percben Ladányi ereszt meg egy hatalmas lövést, ezt még hárítja a kapus, ám egy perc múlva már tehetetlen a Krutov-Makarov-Larionov Mihály-Bailey-Johansson trió által elővezetett kombinációs álomjáték ellen. Még lassításban is nehéz követni a korong útját...
Mert lassítás is van! A fehérvári csarnokban van kivetítő, és a sporttévé is "tudja a kötelességét", kinn van, közvetít. Ráadásul itt a gólok után az ismétlést adják, nem mindenféle telefonos reklámokat!
Még össze sem szedjem a padlóra esett államat, amikor a hetedik percben Metcalfe duplázza meg az előnyt. A kilencedikben ismét villan a "csodatrojka", ezúttal Bailey lövi a gólt Mihály és Johansson átadásából. Ezen a ponton Banham rájön, hogy ma az új fiúknak kötelező gólt lőni, így fél perc múlva ő is betalál.
Álomkezdés, tíz perc után 4-0!
Persze ilyen ütemben nem lehet a végtelenségig termelni a gólokat, a második tíz percben már lényegesen szerényebb a játék, már csak egy találat esik, azt is a Ljubljana lövi.
A szünetben bemegyünk a VIP terembe, ahol terített asztalok várnak, mindenféle finomsággal. Van többféle "combo-szendvics" (vastagkolbászos-sonkás, sonkás-tarjás, stb.), fasírtgolyó, isteni sülthusi - mint később Bélától megtudom, ezt nem hozatják, hanem azok a hölgyek sütik, akik a pultnál kiszolgálják az italokat -, kétféle sütemény. Sör, bor, üdítő. Asztalról-asztalra járok, mindenhol eszek egy kicsit, így nem olyan feltűnő. Közben azért megnézem hol vagyok, a falakra szerelt polcokon mindenhol kupák. A terem nagy, mégsem tűnik szellősnek a "kiállítás"... Igaz, az utóbbi évtizedben sok mindent nyert a Volán, van mit kirakni...
A látvány lenyűgöz, már kezdődik a második harmad, amikor visszamegyek a helyemre. "Természetesen" a "legbelső székek" tulajdonosai érkeznek utoljára, így át kell kelnem mindenkin, köztük Cortinán is.
- Thank you! - köszönöm meg, amikor átenged.
- Szívesen! - válaszol magyarul. Hoppá! Már három éve nincs Magyarországon, mégis emlékszik a nyelvre...
A második és harmadik harmad már nem olyan gólban gazdag, mint az első. Konkrétan a mérkőzés hátralévő részében már nem esik több találat. A fiúk küzdenek, több szép kombinációs támadás is van, egyszer a kapufa is nagyot cseng, de gól az nincs. Még emberelőnyből sem, pedig kapunk bőségesen. De legalább a mi kapunkba sem kerül be a korong, pedig a vége felé még egy kettős fórt is befújnak a Ljubljanának.
Jó lenne még látni egy-két gólt, de a győzelem így is megvan, holnap a Volán játszik a döntőben a Münchennel.
Pikáns kis meccs lesz, Cortina az egykori csapata ellen...
Kíváncsi vagyok, mit tud kezdeni a Volán egy DEL-es csapattal! Remélem, nem az emberelőnyös helyzetek kihasználásán fog múlni...
A magam részéről "köszönöm az élményt" a fiúknak, és köszönöm Ocskay Gábornak a VIP jegyet és a vendéglátást.