Gyerekkoromban szerettem beteg lenni. Akkoriban a betegség azt jelentette, hogy hétfő reggel - valahogy mindig a hét első napján kezdődött - arra ébredtem, hogy lázas vagyok. Így nem kellett iskolába menni. Sőt ki sem kellett kelni az ágyból.
Mert Anyukám szépen hordta be a finomságokat, Apukám meg mesélt. Kutyás történeteket, saját gyártásúakat. Később befutott a doktor néni, aki megállapította, hogy influenzám van, és a héten már nem is kell iskolába menni. Másnapra általában lement a lázam, harmadnapra meg is gyógyultam, a hét hátralévő napjaiban meg élveztem a váratlan szabadságot.
Később rá kellett jönnöm, hogy ez azért nem olyan jó buli. Mert vannak azért ennél komolyabb betegségek is, meg valahogy a doktor néni sem jön már ki. Helyette, amikor igazából ki sem bújnék az ágyból, akkor nekem kell elvánszorognom nagybetegen a rendelőbe. Vagy egyszerűen közlik, hogy ne is menjek oda.
Vagyis rá kellett jönnöm, hogy az egészségügy koránt sem olyan természetes, működő valami, mint amilyennek gyerekként gondoltam.
Mostanában arra kellett rádöbbennem, hogy a nyugdíj is teljesen hasonló móka. Szintén gyerekkoromban a nagyszüleim nyugdíjasok voltak. Persze mindig panaszkodtak, hogy kevés a pénz, amit egy ledolgozott élet után kapnak, de szépen belém rögzült az a képzet, hogy nyugdíj márpedig van amikor az ember megöregszik.
De vajon tényleg van/lesz? Hááát...
Nézzük meg közelebbről, miről is van szó. Arról, hogy az emberek elvileg tovább élnek, mint ameddig dolgoznak. Gondolom, ez régen is így volt, de akkor nagycsaládban éltek, és az aktív tagok csak-csak ellátták étellel és ruhával az öregeket. Na, ez mára megszűnt, mindenki szépen elköltözik a szüleitől.
Jó, de akkor mi a megoldás? Kezdetben volt a gyűjtögetés, vagyis a nyugdíjcélú megtakarítás. Ez jó ötletnek látszott, csak közbejött a II. világháború meg az azt követő rendszerváltozás, amik szépen lenullázták a megtakarításokat.
Ezután lett kitalálva az állami nyugdíj. Aminek az a lényege, hogy elvesznek némi pénzt a dolgozóktól, és azt odaadják a nyugdíjasoknak. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mintha a család tartaná el az időseket, csak össztársadalmi szinten.
Ezzel mindössze annyi a probléma, hogy ehhez lényegesen több dolgozó, illetve - legyünk pontosak - adófizető szükséges, hogy csak annyi legyen az elvonás, amit a befizetők nem éreznek meg, és a kedvezményezettek is elviselhető szinten tudnak belőle élni.
Na, ez sem bizonyult sikeresnek. Legalább is ezt mondták 1997-ben, amikor kitört a Nagy Nyugdíjpénztári Akció. Majd most az egészet visszavonták.
Ugye, hogy nem is olyan egyszerű ez, mint anno gyerekként tűnt? Mert akárhogyan is próbálunk gondoskodni öreg napjainkról, sokszor olyan döntéseket kell hozni, amik 10-20-40 éves időtávra hatnak ki, mindezt a jövőbelátás képessége nélkül.
Mert itt van például a reálhozam. Augusztusban megkaptam a magamét. Természetesen kevesebb lett, mint amivel januárban a Nagy Döntés idején kecsegtettek biztosítóék, hátha mégis maradok.
Viszont még így is szép summa lett. Akármerről néztem - meg a Zasszonyét is -, ha ma nyugdíjba mennék, és minden hónapban hozna ennyit a postás, akkor elégedett is lennék. (Nyilván a későbbiekben annyival korrigálva, mint amennyivel az igazi nyugdíjakat szokták.)
De nem hoz minden hónapban, egyszer volt Budán nyugdíjosztás.
Viszont... Legalább egy havi nyugdíjat már kaptam... Ennyivel beljebb vagyok...
Egyébként meg pontosan ott tartok, ahol azok, akik anno nem mertek átlépni, félve attól, hogy majd a biztosítók nem fognak fizetni, elvégre az autókárokat sem nagyon szokták...
Na ők ezzel is szívtak, én meg hozzájuk képest mindenképpen jó döntést hoztam...
Ugye, milyen egyszerű ilyen körülmények, feltételek között nagyokat dönteni!!!
