Jacintka megkívánta a parmezánt. Azt a finomkát. Mert gyerek- és fiatal felnőtt korában volt valami hengerdobozos ízetlen por, amire azt mondták, hogy az a parmezán.
Nem az a parmezán.
Később a markecekben megjelent valami sajtra emlékeztető tömb, amire azt mondták, hogy az a parmezán. Egyetlen szépséghibája az volt, hogy az eladó a kért darabot csak légkalapáccssal bírta lehasogatni a tömbről, amiből aztán otthon csak intenzív reszeléssel lehetett némi port kinyerni.
Úgyhogy, ez sem a parmezán.
Mégkésőbb megnyílt a Finomsajt Művek, polgári nevén Aranytálca Gourmandéria, aminek a tulajával régi jó viszonyba vagyok, így meg mertem kérdezni egyszer, hogy mi az a sajt, amit a gyereke éppen eszegetett. Kis dobozkából, kábé egy köbcentis kockákat rágcsálva.
- Mit eszik a gyerek? - kérdeztem.
- Parmezánt. - hangzott a válasz.
- Az nem lehet! - döbbentem meg. - A parmezán az kőkemény, nem lehet csak úgy rágcsálni.
- Ami Olaszországból jön, azt lehet.
Megkóstoltuk, tényleg lehetett. Ráadásul nagyon finom, intenzív íze volt, így rá is szoktunk, időről időre fel szoktuk keresni a Műveket egy kis tejalapú finomságért.
Így volt ez a héten is. De ha már ott voltunk, vettünk bornyúpárizsit meg huszonnégy(!) centis Sacher virslit, szintén Európa szerencsésebb részéből ideszállítva. A végén a Zasszony megkérdezte, hogy nem akarok-e szárított paradicsomot is venni.
Akartam. És itt hirtelen eszembe jutott, hogy akkor lehetne csinálni egy jóféle szárított paradicsomos rottyantott tésztát.
Aminek az őse a tavalyi főzőtanfolyamon tapasztalt kagylóragu. Vagyis bedobtam a wokba egy közepesebb szelet vajat, amire ráeresztettem két gigantikus gerezdnyi apróra vágott fokhagymát. Amikor megrottyant, megsóztam, borsoztam, szerecsendióztam, rálöttyintettem kb. egy deci bort, a "mivanéppbontva" fajtából - történetesen semmi, ezért a legközelebbi fehéret nyitottam, ami éppen badacsonyi szürkebarát volt (A blogger alapvetően minimális mennyiségű alkoholt fogyaszt. Cserébe viszont elég gyakran szokott bort kapni, ha jönnek hozzá vendégségbe, így azok leginkább ételben, kicsit jobban szentségtörő esetben fröccsalkatrészként végzik.) -, belereszeltem vagy tíz deka közönséges, avagy mezei trappistát.
Elkezdtem veszettül kavarni, hogy a sajt feloldódjon a fokhagymás lötyiben, majd amikor láttam, hogy nem oldódik, hozzáöntöttem egy kis doboz tejszínt. Fáradozásomat siker koronázta, a rokon közegben már boldogan vegyült a tejtermék.
Amikor elkezdett sűrűsödni, lehúztam a gázt, és indítottam a makarónit. Közben összeaprítottam fél csokor petrezselymet, meg öt darab szárított paradicsomot. Ez utóbbit nagyobb darabokra, hogy jobban látszódjon a végtermékben.
Ezen a ponton eszembe jutott, hogy van a hűtőben egy fél üveg olajbogyó. Gondoltam, jobb ha a rottyantottban végzi, mintha fél év múlva kidobnám, totális összepenészedés miatt. Pár darabot felkarikáztam, ekkor megjött a Zasszony, és szólt, hogy nyissam ki az ablakot, mert a fokhagymás bor negatív irányba változtatta meg a konyha légköri viszonyait.
De ha már kinyitottam, akkor vágtam pár szálat az odainstallált snidlingből is, és azt is felsaraboltam. Szívem szerint bazsalikomot is tettem volna bele, de az idén nem bújt ki a talajból.
Ezalatt a tészta megfőtt, így ismét alágyújtottam a rottyantmánynak, beleszórtam az összevágott "extrákat", hagytam még egy kicsit főni, majd belekevertem a tésztát.
Tálaltam, és, hogy keretes legyen a történet, a tetejére reszeltem egy adag parmezánt, íme:
