Valaha volt egy vicc, hogy a Szovjetunió miért testvéri és miért nem baráti ország. Mert a barátait maga választja meg az ember, a rokonokat meg kénytelen elviselni. Hiába vannak olyan barátaim, mint Tejpalkó vagy Sztív, "kompenzálásként" a rokonok közé sikerült becsúszni egy-két elviselhetetlennek.
Szerencsére ezek nem Magyarországon élnek, ezért ritkán kell velük találkozni. Itt van például Klári néni, Apukám unokatestvére, aki Bécsben él. Ami nincs olyan messze, gyerekkoromban mégse nagyon tartottuk a kapcsolatot. Még a rendszerváltás, a határok megnyitása után sem. Nem értettem, hogy miért, mert a fiával, Tomival nagyon jó haverok vagyunk. De most sikerült megértenem.
A Kiccsaj 2 születése körüli babagratuláló képeslapra a Zasszony könnyelműen azt válaszolta, hogy ha erre járnak, várjuk őket... December 26-án csörög a telefon. Klári néni volt, mondta, hogy akkor most lehívná a kreditet. Aznap. Mondtam, hogy talán ne azonnal, éppen vendégeink vannak. Ez nem volt igaz, de huszonhatodika a Karácsonyi Nyuginap a Szentnap és a Családi Ebédnap után, nem akartam beáldozni. Talán 27-én délután. Mert délelőtt szó volt valami vendégségről, igaz feltételesen.
Megállapodunk a délután fél kettőben, mert mennek vissza Bécsbe, oda meg korán el kell indulni. Másnap tíz óra magasságában a kimaradt töltelékből összedobok egy gyors máktortát. Éppen hűl kifelé, mikor megcsörren a Zasszony telefonja, ismeretlen osztrák szám. Klári néni az, kérdezi, hogy pontosan hány szám alatt lakunk, mert mindjárt itt vannak. Meg valaki menjen már le eléjük. Kábé még pizsamában vagyok, ezért a Zasszony megy le, utólag tudom meg, hogy hiába lakunk az elsőn - kábé 15 lépcsőfok - Klári néni hangosan reklamálja a liftet.
Berobog a lakásba, közli, hogy fáj a lába, és végignyúl a kanapén. Kérdezem Karlt - a férjet, echte osztrák, tehát angolul -, mit kér, teát, kávét, kólát, mire letisztázzuk a paramétereket, Klári néni jól berendeli az eszpresszo kávét meg vizet, olyan "velem is tessék törődni" hangnemben... Teát, vizet elkészítem, mondom, hogy van máktorta, Klári néni kijelenti, hogy az kemény, ő nem kér... Elővonultatjuk a karácsonyi maradékokat, vagyis a Kiccsaj mindent behord, Karlon látszik, hogy elege van már a zabálásból, de udvariasan elfogyaszt egy pozsonyi kiflit... Klári néninek minden kemény, végül kér egy vajas kiflit. A Zasszony megcsinálja, behozza, persze félre van téve, izgalmasabb a fellengzés. A Kiccsaj előveszi a kis Milka mikulás csokijait, körbekínál mindenkit, a csapat nagy része fogja, hogy ez a gyerek csokija, nem eszi meg, félreteszi. Kivéve... De ezt talán már sejti is a Kedves Olvasó... Sőt, ki is jelenti, hogy finom, puha, adjunk még. A zacskó szépen kiürül... Klári néni persze éhes - lehet, hogy direkt jöttek ebédidőben? -, kezébe veszi a vajaskiflit. Kijelenti, hogy kemény. A Zasszony felajánlja, hogy megmikrózza. Elsőre nem elég puha, jön a második kör. Na, de ezt Klári néni már felügyeli, kimegy a konyhába. Meglát egy kint felejtett narancsot, rászól a Zasszonyra, hogy ugyan csavarja már ki neki, mert azt szereti... A Zasszony kifacsarja... Klári néni közben falatozik... Elfogy a kifli, meglátja a konyhaasztalon az utolsó négy szelet kenyerünket, na azokat is elkéri, természetesen egyesével megmikrózva... Lassan egy óra...
Közben befut Apukám, mi a Zasszonnyal tüntetőleg kimegyünk a konyhába. Onnan hallom, hogy összevesznek valami temetőn, mert Klári néni ki akar menni, Apukám próbálja elmagyarázni, hogy hogyan kéne megközelíteni, lehetőleg ne kocsival, mert nem lehet megállni, na ezt Klári néni nem hajlandó megérteni. Közben Karllal megnézzük az Útvonaltervben, ki is nyomtatom, bólogat, hogy odatalál, de Klári néni tovább vitatkozik. Apukám elunja, finoman jelzi, hogy megy haza. Kihívom, megkérem, hogy jó hangosan jelentse ki, külön hangsúlyozva, hogy Kiccsaj 2-nek lassan ennie kéne. Atyám ezt meg is teszi, így már csak az amerikai unokatesóm képeit kell megmutatnom a FaceBook-on. A Zasszony kezdené magyarázni, hogy ez nem el lett küldve, hanem közösségi oldal, de lefogom, mert már rettentő éhes vagyok, nem akarok végighallgatni egy újabb másfél órás értetlenkedést. Innentől már sínen vagyunk, már csak le kell kísérnem az öreglányt, mert fél a kutyától, meg hogy elesik...
Már csak a búcsúzás van hátra... Kérdezi, hogy mikor jöhetnek legközelebb... Mondom, bármikor, csak január elején költözünk, és megadok egy nyolcadik kerületi címet...
