Sztív ebédnél elmesélte, hogyan szerette meg a fehérbort. Mert eleinte nem szerette. Ennek családi okai voltak... Konkrétan, hogy a nagypapája készítette a bort, ami egyfelől nagyon rossz ízű volt, másfelől az egész család azt itta. A nagypapi készített vastagkolbászt is, az viszont ízlett Sztívnek. Ebből levonta azt a tanulságot, hogy a fehérbor rossz ízű...

Egyszer kenutúrát szerveztek Tokajra. Mint tudjuk, a kenutúra az nem más, mint a vízparti alkoholizáció udvarias megszólítása, ráadásul az evezést - a szálláshely megközelítése miatt - több kilométeres gyaloglás követte. Aminek végén az ágyikón kívül pár üveg furmint is várta a lelkes evezőscsapatot. Sztív nagyon kimerült és szomjas volt, és mivel más pia nem volt a közelben, kénytelen-kelletlen megkóstolta a fehérbort. Amiről kiderült, hogy nagyon finom, vagyis nem a "műfajjal" van a probléma, csak a nagypapi szaktudásával.

Érdeklődve hallgattam a sztorit, mondtam Sztívnek, hogy folytassa - már majdnem megvan a heti bejegyzés -, de a történet itt véget ért. Így kénytelen-kelletlen elmeséltem Gyula bácsi alkoholos analízis előadását.

Gyula bácsi még az egyetemen próbált beavatni a (matematikai) analízis tudományába, fogalmazzunk úgy, erősen mérsékelt sikerrel. Leendő programozóként valahogy nem nagyon tudott lekötni a végtelen dimenziós függvényterek "érdekfeszítő" világa. Pedig Gyula bácsi nagyon értett az analízishez. Ezen még az sem változtatott, hogy esküdt ellensége volt az alkoholnak, "pusztította" ahol érte. Ez meg is látszott barázdált arcvonásain.
Öltözködési stílusát a hetvenes évekből "visszamaradt" libafos illetve szarbarna színű műszálas kardigán jellemezte, a hozzáillő aprókockás flanellinggel és szövetnadrággal. Inkább nézett ki lepusztult alkesznek, mint egyetemi docensnek. De sebaj, nem a külső a lényeg, hanem a tudás.

Egyik alkalommal Gyula bácsi - szokásától eltérően - húsz perc késéssel érkezett az előadásra. Mozgását - az ajtótól a katedráig - a matematika egy másik ágának szakkifejezésével, a véletlen bolyongással lehet leírni. Rögtön láttuk, hogy a késést az okozta, hogy az Öreg éppen egy a hétfejű etilszármazékkal vívott kiadós csatából érkezett. Kíváncsian vártuk a fejleményeket...
Nem mondom, hogy néha nem volt fennakadás - a táblára íráshoz szükséges mozgásmennyiség Fenyő Miki brékes korszakát idéző mozdulatokkal lett abszolválva - de azért viszonylag értékelhető formában lefutott a másfél óra. Igaz, a párhuzamosok nem éppen a végtelenben találkoztak, de azért rendesen tudtunk jegyzetelni a tábláról.

Egy hét múlva Gyula bácsi lényegesen "szárazabb" állapotban érkezett, mozgása is jobban konvergált az egyenes vonalú egyenleteshez.
Rákezdett a "tudományra", ami valahogy ismerősnek tűnt. Visszalapoztunk az előző előadáson írtakhoz.

- De hiszen ez bitről-bitre egyezik! - szólalt meg a mellettem ülő Weisz.
- Kuss legyen! - csattantam fel.

A heves reakciót egy egyszerű felismerés váltotta ki belőlem. Akkoriban egy szemeszter tantárgyanként tizennégy előadásból állt, vagyis tizennégy óra anyagából kellett vizsgázni. De ha "véletlenül" valamelyik kétszer szerepel, akkor - egyszerű szubsztrakciót alkalmazva - könnyen belátható, hogy pár tétellel csökken a bemagolandó mennyiség. (Mint említettem, nem fogott meg különösen a tantárgy, ennek megfelelően a vizsgán előadandó levezetésekre való felkészülésben is inkább a "képi memóriámat" használtam, mintsem, hogy megértsem a mélyebb összefüggések rendszerét.)

A trükk bejött, a félév végén csak a leadott nettó tizenhárom előadás anyaga szerepelt a tételek között. Hogy Gyula bácsinál "az" az előadás végképp teljesen kiesett, vagy egyszerűen csak jobbnak látta kölcsönösen nem firtatni, hogy valójában mi is történt, nos ez már sohasem fog kiderülni...