A minap egy freeblogos naplót olvastam, és hirtelen kommentelhetnékem támadt. A "diaré" úgy van megszerkesztve, hogy csak regisztrált felhasználók fűzhetnek a bejegyzésekhez véleményt. Nem szeretem ezt a regisztrációsdit... Mert minden regisztrálás azt jelenti, hogy utána onnan is jön a levélszemét... De mivel nagyon "mondanivalós" hangulatban voltam, megkockáztattam, beírtam a szokásos - egyedinek vélt - felhasználónevemet.

Legnagyobb meglepetésemre a nick foglalt volt. Ezen először meglepődtem, majd  - amolyan próba-szerencse alapon - beírtam a szokásos jelszót. Beengedett! Belül pedig ezt találtam...
Egy blogcsírát... Először nem értettem... Aztán lassan eszembe jutott, hogy egyszer már megpróbálkoztam naplóírással... Csak kicsit félreértelmeztem a dolgot... Mert azt hittem, hogyha "fellengzős, lela ködben" leírok pár gondolatot, akkor azt majd jól kiszagolják az internet-látogatók, és tódulnak olvasni...
Háát, nem így történt... Minden nap kíváncsian lestem, hogy megjött-e már a gratuláló kommentözön, és minden nap szembesülnöm kellett azzal, hogy a kutya sem olvassa... Nagyjából egy hét alatt el is untam az egészet... Egyrészt az "érdektelenség" miatt, másrészt alaposan túl is vállaltam magam, ezzel a kvázi "mindennapos" erőlködéssel...

Aztán két év múlva ismét belevágtam, ezúttal a blog.hu-n. Arra, hogy pontosan mi vezérelt, már nem emlékszem. Talán a "blogketrec" csábítása, hogy nagyképűen azt gondoltam, "ilyet" én is tudok.
De most, hogy rábukkantam erre a régi próbálkozásra, komolyan eltöprengtem, hogy vajon az újabb kísérlet miért nem futott zátonyra, hogy lehet, hogy immáron több, mint két éve "környezeti terhelem" írásaimmal a szájberteret...

Visszanézve a statisztikákat, arra jutottam, hogy a blog indulása idejében volt a Nagy, De Gyorsan Kudarcot Vallott Egészségügyi Reformkísérlet, amiről én is eleresztettem egy írást.
Ez a bejegyzés bekerült a blog.hu tematikus válogatására, tehát így néhányan már el is olvasták, és mivel "aktuál-társadalmi" problémát "feszegetett", páran meg is kommentelték. Mindezt alig néhány héttel az indulás után!
Másnap meg megírtam a Levél című bejegyzést, aminek előállítását nagyon élveztem... Talán ráéreztem, hogy egyrészt hagyni kéne a direkt megnyilvánulásokat, másrészt a jacintfreeblog-ról kezdetben még át-átszivárgó "lela" stílust. Jobban fekszik ez a  -szerintem kissé - irónikus, humorosnak szánt hangvétel. Még akkor is, ha néha elég nagy vihart kavar, mint legutóbb a Tolvanenről írt bejegyzés. Áprilisban meg megvolt az első címlap. Valószínűleg ez adta a végső lökést, nameg a lassan kialakuló - csekély, de számomra értékes - törzsolvasó-tábor jelzései, hogy ez a blog ne jusson az előző sorsára.

De azért jó volt felfedezni a régit. Kicsit olyan érzés, mint amikor híres zenekarokról olvasok egy könyvet. Ezeknek az elején mindig vannak sztorik, amelyek olyasmiról szólnak, hogy azért lett a Jocó a billentyűs, mert az osztályban neki volt egyedül szintije, ráadásul az együttes megalakulásakor már túlvolt három zongoraedzésen... Exklúzivabb esetben a könyvhöz mellékelnek CD-t is, amin mondjuk ott van valamelyik nagy sláger korai, még kiforratlan verziója...

Ahogy az - időben - harmadik szösszenet is később "fel lett dolgozva"...