Alig foglalkozol a gyerekkel! - szokta a fejemhez vágni a Zasszony. Gondoltam, véget vetek ennek az áldatlan állapotnak, csinálok valami közös programot a lányommal. De mit? Babázni nem igazán van kedvem, közösen megnézhető hokimeccs is általában este van, nem marad más, süssünk valamit közösen.

De mit? Alapfeltételül szabtam, hogy azért mert a gyerekkel együtt csinálom, a süteménynek még süteménynek kell lennie, nem valami ragacsos romhalmaznak. Tehát azok a receptek, amelyekhez keleszteni, nyújtani, pihentetni, uram bocsá' tölteni és a sütés közbeni szétdurranástól félni kell, egyből kiestek, maradtak a "beleöntöm és összekeverem" munkaigényű gasztronómiai egységek. De mi az ami ilyen egyszerű? - töprengtem. Lassan eszembe jutott, hogy a kollégám - akit évek óta próbálok a sütésre rávenni -, nemrég elcsábult, és nagyon finom brownie-t hozott össze. Akkor legyen brownie! Ha Neki ment, akkor nekem is fog, még akkor is, ha a Kiccsaj is segédkezik. Kerestem egy receptet. Többet átnéztem, és végül ez tűnt a legegyszerűbbnek. Persze, ahogy a recepteket olvastam, mentettem át ötleteket, a diót lecseréltem földimogyoróra, és egy kis extra fehér csokit is beleterveztem.

Most már csak azt kellett kitalálni, hogyan lehet ezt a gyerekkel együtt megcsinálni. A műveleteket három csoportba osztottam, az első kategória a tiltott (tűzhely-, kés-, robotgép igényes folyamatok), a második a közösen elvégzendő, a harmadik meg a Kiccsaj által egyedül végrehajtandó tevékenységcsoport lett.
A vajat és az étcsokit feltettem olvasztani, majd elkezdtem a mogyorót törögetni a mozsárban. Ekkor megkérdeztem, hogy van-e kedve sütni. Persze volt, elvégre minden érdekli. Oda is tolta a konyhaszéket a pulthoz, felmászott, és máris lelkesen elkezdte préselni a mogyorót. Közben feváltva bökdöstem az olvadékot (valahogy gyorsabban olvad, ha piszkálom) és segítettem be a mogyoróaprításba.
Miután összetörtük, mondtam, hogy öntse át a keverőedénybe.
Ezután egyesével feltörtem a tojásokat (tiltott, elvégre bacis) egy tálkába, majd mondtam Neki, hogy öntse bele az edénybe. Elővettem a mérleget, majd a cukroszacskót, és közösen beleöntöttük az előírt mennyiséget. Na jó, egy lehelettel többet, mert nagyon tetszett Neki az öntögetés, és mire sikerült kicsavarnom a kezéből a zacskót, egy kicsi még belement. A vaníliás cukrokat felbontottam, de a hozzáöntés megint az Ő feladata lett. Az eddigieket összekutyultam a robotgéppel, ettől tarthatott egy kicsit, mert nem mert hozzányúlni, cserébe viszont hosszasan bizonygatta, hogy Ő bizony nem fél.
A liszt hozzáadásánál már jobban figyeltem, hamarabb vettem el a zacskót, így a "túlcsordulással" együtt pont a megfelelő mennyiség került a keverékbe. Utána a mogyoró átöntése már ment egyedül.

Innentől célegyenesben voltunk, febukkant a Zasszony, "Uzsonna!" felkiáltással a lányom kezébe nyomott egy banánt. Amíg azt eszegette én gyorsan felkockáztam a fehér csokit, beleöntöttem az olvadékot, összekevertem, átöntöttem a tepsibe, és bedobtam a sütőbe.
Fél óra múlva kész is lett a finom brownie, én büszke voltam, hogy milyen jól megoldottam a gyerekkel való foglalkozást, majd elégedett arccal leültem megnézni a szlovén meccset...

Persze Kiccsaj is élvezte a dolgot, ami másnap reggel vált egyértelművé, amikor ébredés után az volt az első mondata, hogy "És ma mit sütünk?"...