Van nékem egy cimborám, a Dénes. Dénes két évvel idősebb nálam, amikor Ő éppen elmúlt, akkor én még egy picivel harmincon innen voltam. Kérdeztem Tőle, milyen az élet harmincon túl, mire Ő azt felelte, hogy a legnagyobb különbséget abban látja, hogy a negyedik X-be lépést követően már nem érik újdonságok, minden ami történik vele, az már megtörtént korábban valamikor.
Nem értettem a dolgot, aztán kisvártatva velem is megtörtént a dolog. Természetesen értek új dolgok, de valahogy elmúlt a Nagy Rácsodálkozások Kora, mindenben kicsit ott volt a "deja vecu" (már átéltem) érzése.
Aztán ahogy gyerekem lett, magamtól is ráerősítettem erre az érzésre. Ahogy nőtt, növögetett, és a kaja-szundi-tisztapelus kombón kívül már egyéb programokra is igénye volt, sorra kezdtük elővezetni a gyerekkori "toposzokat". Így kezdtem el sok-sok év után ismét játszótérre járni, voltam megint Halász Jutka (néni) koncerten (fantasztikus, hogy ennyi év elteltével is ugyanúgy nyomja, mint amikot Jácintka óvodás volt), múlt vasárnap meg megcélztuk a Misi mókus vándorúton című bábelőadást.
Bábelőadáson már márciusban is voltunk, igaz, akkor éppen csak beestünk, a Millenárison a Cseh Gyereknap keretein belül mutatták be a Moha és Páfrányt. De ez most egy kicsit más volt, elmagyaráztuk a Kiccsajnak, hogy Igazi Színházba megyünk.
Érdekes ez a Bábszínház. Egy nagy épületben van, viszont egy egészen kis bejáraton lehet bemenni. Bementünk. Belül aztán már rendesen színházi az atmoszféra, ott vannak a szigorú jegyszedő nénik, persze a Kiccsaj egyből berobog, a Zasszony meg utána, a jegyek nálam, kínomban vigyorgok, mondom, hogy nem azért vettem hármat, mert ennyire kövér vagyok, hanem a két sprinter is velem van.
Odabent ki van írva, hogy ruhatár kötelező, odaballagok a kabátokkal, hatalmas tömeg meg egy felirat, hogy lehet használni a másik ruhatárat is. Átsétálok, ott persze senki, becuccolok, és eszembe jut, hogy milyen jót röhögtem a párizsi metróban azokon a plakátokon, amelyek felhívták a derék békazabálok figyelmét, hogy a szerelvényeken több ajtó is van, nem muszáj mindekinek az elsőhöz tódulnia, majd közelharcot vívni a bejutásért. (Ugye-ugye, a "deja vecu")
Nézem a falakon a plakátokat, az egyiken felsorolva az éves repertoár, köztük a Misi mókus is. Valami furcsát érzek, a plakát a stílusa és sárgultsága alapján legalább negyven éves, aztán összerakom, az előadás eszerint "klasszikus". Keresem a Csajokat, közben látom, hogy a gyerekek egy része hurkapálcikára tűzött minibábokkal rohangál. Nem értem a dolgot, aztán felfedezem a büfében, ott árulják.
Hirtelen ötlettől vezérelve beállok a sorba. Következetes énem persze tiltakozik, minek egy újabb kacat, de aznap már túlvagyok egy fölösleges taxiköltségen, mára már úgyis mindegy... Meg a Gyerek se legyen már flusztrált, hogy Neki nincsen bábja, nem tartozik a menők közé, a végén még egészségtelen kisebbségi érzése lesz, ami felnőtt korában fog visszaütni. (És persze, menet közben már fogalmazom a blogbejegyzést, és érzem, hogy fényezni is fogom ezzel magam egy kicsit, gyúrva a Legfaszább Apuka címre.)
A sor elejére érve látom, hogy ezek nem egyszerű bábok, hanem a repertoár kulcsfiguráit ábrázolják. Aznap persze a Misi mókusok vannak többségben, mókusos a mörcsendájz... Választok egyet, odaadom a Kiccsajnak, számításom beválik, innentől kezdve csak a "bábos" gyerekekhez megy oda. Szerencsére nem olyan hülye, mint az apja, ez nem szegregáció, egyszerűen csak együtt báboznak.
Lassan kezdődik az előadás. Otthon töprengtem, hogy kéne vinni valami párnát, hogy a Gyerek jobban lásson, de a Bábszínház zseniális, "félbehajtható" székek vannak, lehajtott állapotban a szülők férnek el kényelmesen, felhajtva meg a kicsik látnak ki jól belőle...
Felgördül a függöny, rajtam újra eluralkodik a "deja vecu", a performansz a hetvenes éveket idézi, a zene, a díszlet, a bábok, ez utóbbiak kicsit kopottnak is tűnnek. (Pl. léghajóval utaznak, nem kisrepülővel, a cirkuszigazgató kocsija is elég régi modell.) Megállapítom, hogy a Moha és Páfrány sokkal jobb volt, de a Kiccsaj élvezi, ez a lényeg, én nem a szórakozás, hanem a már említett "cím" miatt jöttem, ebben megnyugszom, elszundítok egy picit.
Félálomban követem a mesét, egyszercsak lehúzzák a függönyt, furcsa, eléggé a történet kellős közepén. Az órámra nézek, látom, ötven perc telt el a kezdés óta, lassan rájövök, szünet van. A nép özönlik a büfébe, a Zasszony elővesz a hátizsákból a Gyereknek - meg magunknak -, némi rágcsát meg innivalót, ezt a sorbanállást megúszom.
Tíz perc múlva csöngetnek, a Kiccsaj elsőként húz vissza a nézőtérre, tényleg tetszik neki a darab. A második rész kb. fél óra alatt lezajlik, bevillan, hogy a szünetre csak azért volt szükség, hogy a büfé forgalmán is lendítsenek még egy picit.
Kifelé már sorba kell állni a kabátokért, hömpölyög a tömeg, egy rohangászó gyerek szépen el is töri a mörcsendájzolt báb hurkapálcáját. Sebaj, a maradékra ráhúzzuk, így éppen elfér a Kiccsaj kezében, úgyis hazáig azt szorongtja, legalább nem lengeti annyira, nem tudja elhagyni.
Persze itthon két nap alatt eltűnik valahol, de csak legyintek. Tegnap aztán valamiért bemászik a Lányka az ágy alá, ott lapul a filc-evet, boldogan veszi elő, "Megvan Misi mókus" kiabálja.
Megenyhülök... Ha ennyire tud örölni még egy hét után is, akkor egye fene azt a mörcsendájzt...