Erre a hétre egy vidám hagymalekvár-főzős bejegyzést terveztem... De most nincs kedvem megírni... Keresztapám gyakran kérdezi, miért mindig csak a fanyar irónia, a negatívum szerepel az írásokban, miért nem írok pozitív dolgokról is. Róla lehetett volna... De miért is nem...?
Hokimeccsen először 1990-ben, húszéves koromban voltam. Éppen hokivébé volt a BS-ben, C csoportos. Akkor még a foci volt a kedvenc, a jégkorongot "kiegészítő téli sportágként" szerettem, inkább csak ifjúkori "minden érdekes" lelkesedésből mentem ki. Az akkori fiúk is lelkesen küzdöttek, de a korabeli szerény körülmények hatására erejük gyorsan elfogyott, nem történt meg a csoda. Bennem sem hagyott mély nyomot az egész, a jégkorong szeretete megmaradt, csak éppen a finn válogatottnak lettem a rajongója. Aztán a kilencvenes évek közepén elkezdték "suttogni", hogy nagy dolgok vannak készülőben, lassan felnő egy új generáció, amely megvalósítja a nagy álmot, feljut a B csoportba.
1998-ban ismét Budapesten volt a VB, izgatottan vártam, természetesen bérletem volt, az összes fővárosi meccsen ott voltam, a románok elleni meccs után lelkesen ünnepeltem a feljutást. Következő naptól Szélig és nem Marko Kiprusoff lett a kedvenc játékosom. És a csoda nem megtörtént, hanem elkezdődött. Akkor mindenki arra számított, hogy majd évekig jól elleszünk azzal, hogy elkerüljük a kiesést. De nem, négy év alatt a csapat eljutott odáig, hogy ismét a feljutásért küzdjön, ezúttal az A csoportba. Évekig tartott az "ostrom", és amikor már nem számítottam rá, tavaly megtörtént. Közben sikerült megverni pár erre tévedő világbajnokot is, lassan bekerült a köztudatba a "szokásos bravúr" kifejezés. Közben a játékosok is "életünk részei" lettek, megszoktuk, ha magyar hoki, akkor "ocskaypalkovicsladányiszuper", vagyis ők mindig vannak, felmennek a jégre és győznek.Ilyen egyszerűen. Erről meg nem szokás írni...
Ami mindig van, az megszokottá válik, fel sem tűnik, eszünkbe se jut, hogy milyen lenne nélküle. Tavaly már eszembe jutott, hogy lassan vissza fognak vonulni, és akkor vajon mi lesz. De elhesegettem a gondolatot azzal, hogy addig biztos van még két-három év, ami alatt felnő a következő nemzedék, akik lassan átvehetik azt a bizonyos stafétabotot. Ők meg edzők, sportvezetők lesznek, ezzel biztosítva, hogy az a fantasztikus valami, ami mindig is jellemezte őket, ottmarad a magyar hokiban, átszivárog az eljövendő generációkba.
Szerda reggel óta minden más... Egyikük elment közülünk, sajnos meg kell szokni, hogy már nincs, ami mindig volt...
Gábor! Köszönöm azt a rengeteg élményt, örömöt, amit az elmúlt tízenegy év alatt kaptam Tőled! Nyugodj békében!