Na, ezt a témát "szerencsére" nem nekem kell feldolgozni… Megtették helyettem mások, nálam sokkal avatottabb "kezek"… Két évvel a nagysikerű – a könyvesboltokban már nem is lehet kapni – Magyar Hokisztori megjelenését követően a Tejfalussy Béla-Kovács Attila szerzőpáros új kötettel jelentkezett.

Hokival foglalkozó könyvet írni missziós feladat. Ugyanúgy, mint utánpótlás-csapatot "gründolni", évről-évre újrakezdeni a munkát, a "felsőbb osztályba lépett" játékosok miatt megfogyatkozott, új arcokkal feltöltött kerettel. Minden olyan esemény, megjelenés, ami azt mutatja az emberek, illetve a média felé, hogy a magyar hoki él és helyet követel magának fontos, hátha egyszer a "pénztárcák" birtokosainak is leesik, hogy itt piacról van szó, és végre megnyílnak azok a "bukszák".
Ilyen "életjel" ez a kötet is. Míg az előző a magyar jégkorongsport történetét mondta el, addig az új ennek a történetnek a szereplőit, életüket és pályafutásukat mutatja be részletesen.

Legenda. Eredetileg a szentek életével foglalkozó műfaj. Tökéletes a címválasztás. Bár – mint a könyvben megjelenő történetek is bizonyítják – a hokisokról nem minden esetben mondható el, hogy "szentéletűek", mégis olyan emberekről esik szó, akiknek jelleme és elszántsága elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy a szeretett sportág – az adott korszak körülményeihez képest - mindig is erőn felül tudjon teljesíteni.

A könyv szerkezete olyan, mint másik szeretett "sportágam" a Tour de France királyetapja. Három "kiemelt kategóriás" legenda mellett, afféle "összekötő szakaszként" más kiemelkedő játékosok és sportvezetők tevékenysége is megörökítésre kerül benne.

Dr. Pásztor György játékosként az ötvenes években volt több ízben bajnokcsapat tagja, később a sportdiplomácia terén ért el sikereket, 1982 és 1994 között az IIHF elnökségének volt tagja. Hazánkból elsőként választották be a Hírességek Csarnokába, 2001-ben.

Schell László – a második kiemelt – első, és eddig egyetlen olyan játékvezetőnk, aki A csoportos vb-n vehetett részt. Mielőtt Tejpalkót azzal vádolnánk, hogy saját "szakmája" felé "hajlik a billentyűzete", ne felejtsük el, hogy Schellt játékvezetői tevékenységének elismeréseként tavaly beválasztották a Hall of Fame tagjai közé, valamint, hogy abban az időben válogatottunk jórészt a C csoportban szerepelt. Bizony, nem csak fociban fordult elő, hogy a játékvezetők képviselték a hazai "élvonalat".

A harmadik kiemelt nevének leírásakor bizony elszorul a szívem… Úgy gondolom, az Aranygeneráció több tagja is szerepelhetne itt, hogy mégis ifj. Ocskay Gábor lett a "kiválasztott", annak ugyanaz az oka, mint annak, hogy március 25. már sohasem lesz örömnap, akárhány bajnoki címet is nyer azon a napon a Volán.
A szerzőpáros méltó emléket állít #19-nek, bemutatva életét és pályafutását, kerülve minden "szenzációhajhász" megnyilvánulást, a bulvárízű sorokat.

A kiemelt legendák mellett az "aprószentek" is teret kapnak a könyvben. Megírásra kerül Ancsin János, aki pályafutása elején és végén is részese volt egy-egy BS-beli "feljutás-élménynek", és akiről Knézy Jenő azt mondta, ha száz kilométerrel északabbra születik, sokkal fényesebb karriert is befuthatott volna, így nem véletlenül kapta meg a XX. század legjobb magyar jégkorongozója címet.

A kötetből természetesen nem maradhatott ki Kercsó Árpád, a szapporói csoda kulcsfigurája, az Aranygeneráció gerincét adó játékosok nevelőedzője sem, valamint külön fejezetet kapott Török László, aki nemcsak a magyar hoki "hangja", de egy időben a jégkorongszövetség főtitkára is volt.

A Hokipápa. Így szokták manapság emlegetni id. Ocskay Gábort. Emlékszem, annak idején 1998-ban azért választottam kedvenc csapatomnak a Volánt, mert jobban esett támogatni a trónkövetelőt, mint a legyőzhetetlennek tűnő Dunaújvárost. Az elmúlt közel másfél évtizedben innen jutott el a fehérvári csapat az EBEL rájátszásáig. Ezt a hosszú és rögös utat, illetve a "Volán motorjának" pályafutását mutatja be a Fehérvári Ördögök "legújabbkori" történetével foglalkozó fejezet.

A kötetet korábban még sehol nem publikált fényképek és egyéb kordokumentumok gazdagítják, valamint tartalmazza a magyar jégkorongsport eddigi összes válogatottjának és bajnokának a nevét.

A válogatottság kérdése pikáns téma. Az ötvenes-hatvanas években – a Nagy Visszafejlesztés időszakában – viszonylag kevés mérkőzést játszott a válogatott. "Kárpótlásul" többször "Budapest válogatott" néven szerepelt egy-egy alakulat. A könyv érdekessége, hogy – mivel ezen mérkőzések válogatottként történő "beszámítása" vitatott -, csak a neveket tartalmazza, de nem tünteti fel a válogatottbeli szereplés számát. Cserébe viszont a "Budapest válogatottak" – köztük az egykori tévés személyiség, Egri János – is szerepelnek a listán.

Úgy gondolom - a Magyar Hokisztorihoz hasonlóan -, a Magyar Hokilegendák is időtálló, enciklopédikus mű, aminek minden hokirajongó könyvespolcán "illik" helyet kapnia.