Nos, nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy a felemásra sikerült Winter Classic hatására kiábrándultam kedvenc sportágamból, csak az ünnepek alatt elolvastam Török László azonos című, 1984-ben kiadott könyvét. Tanulságos olvasmány. Mert hokiról jelent meg könyv 2008-ban is, pl. az itt oldalt "reklámozott" Magyar Hokisztori, de egy az A csoportos feljutás évében megírt műnek teljesen más az "akusztikája", mint annak, amely a magyar jégkorong legszomorúbb korszakának kezdetén készült.
1983 nem volt rossz év a magyar hokiban. Először a hoki történetében C csoportos VB-t rendezhettünk, amin - a kínaiak teltház előtti drámai körülmények között történt legyőzését követően - Magyarország négy év után viszajutott a B csoportba. Akkor mire fel ez a temetői hangulat?
Török valahogy "megérezte" hogy ez a diadal - az 1998-as feljutással ellentétben, amely (a következő évben történt átmeneti kiesés ellenére) egy új korszak nyitánya volt -, csak a "haldokló" utolsó erőfeszítése. Mert probléma volt rengeteg.
Kezdődött azzal, hogy a magyar válogatott az 1964-es olimpián utolsó lett, ezért az elvtársak úgy döntöttek, hogy csak "szinten kell tartani" a hokit, fejleszteni, komoly pénzt adni rá - nem. Ehhez ideológiát is találtak, miszerint "Magyarországon az éghajlat nem alkalmas a jégkorongozásra!". Az, hogy akkoriban Mexikóban(!) és Brazilíában(!) fedett pályák épültek, még véletlenül sem ösztönözte őket arra, hogy talán valami hasonló lenne a megoldás. Na, az "elvtársak" hozzáállása ma sem változott, hiszen tavaly is sikerült nem megszavazni "koszos" százmilliót az A csoportos felkészülésre. Szerencsére az "elvtársváltásnak" volt annyi következménye, hogy most már nemcsak Állam Bácsi oszthat pénzt, ha valahol akad egy megszállott klubvezető, aki napi huszonnégy órában keresi azokat a cégeket, akik - részben szintén megszállottságból - hajlandóak pénzt adni a hokira, akkor lehet szép dolgokat is felépíteni. De mi történik akkor, ha a szponzor tönkremegy, vagy a klubvezető unja meg az állandó koldulást? Félő, akkor kártyavárként omlik össze a széles alapokat nélkülöző felépítmény.
Az általános pénzmegvonás következménye volt, hogy a nyolcvanas évekre "elfogytak" a csapatok (inkább az olimpiai sportszerzés-esélyes szakosztályoknak adunk pénzt, abból akkor sem lehet baj, ha aztán elmarad az a pontszerzés), a bajnokság háromcsapatossá vált, a játékosok egymás fogtöméseit is kivülről fújták. Persze időnként el lehetett menni külföldre - (Cseh)szlovákiába - edzőmeccset játszani - saját pénzen -, de ezt inkább titkolni illett. Mert ha lebuktak, akkor jött a felelősségre-vonás, hogy miért nem "delegációval" mentek. A helyes válasz erre az volt, hogy senki nem volt hajlandó "delegációt" szervezni, akinek ez lett volna a dolga. De ha nincs "delegáció", akkor nincs edzőmeccs, ha meg mégis, az tilos! Tiszta 1984!
Ezeknek a kiruccanásoknak más célja is volt. Ilyenkor lehetett beszerezni - saját pénzből, szintén - és becsempészni a szükséges felszerelést.
A pályahelyzet sem volt sokkal jobb. Fedett pályáról csak akkor esett szó, amikor éppen - valami sikert követően - ismét beígérték a Kisstadion befedését. Amire éppen egy hűtőberendezés korszerűsítés is ráfért volna. Mert a derbik előtt mindig volt egy kis Tipp-Mix, hogy a nyolcvanas évekre teljesen elavult gépezet képes-e értelmes jeget készíteni, vagy át kell menni a Millenárisra. Amivel csak annyi volt a bökkenő, hogy tízezer ember helyett csak az első háromszáz "szerencsés nyertes" fért be.
Hál'Istennek, azóta a létesítményhelyzet nagyot javult. Ma már ha egy bajnokit nem fedett pályán játszanak, akkor azt máris Winter Classicnak hívják. Egyre másra jönnek létre az új jégpályák - például Egerben, ahol jelen sorok írója (inkább kevesebb, mint több sikerrel) próbálta 2003-ban elsajátítani a korcsolyázás alapjait, akkor még klasszikus módon fellocsolt teniszpályán -, és általában, ahol egy - akár nem is szabványos - jégfelület létrejön, ott egyből nő egy kis utánpótlás csapat is. Igaz, a legkisebbeknek csak akkor lesz kapusa, ha sikerül a szövetségből "kibűvészkedni" egy kapus-felszerelést, a mezőnyjátékosokét meg a szülők fizetik, de legalább már nem kell csempészni.
A következő probléma a szocializmusra annyira jellemző "fizetgetünk/dolgozgatunk" elv hokira történő adoptálása. A játékosok nem amatőrök, hogy lelkesedésből mindent beleadjanak, de nem is fizetett profik, akiktől lehet követelni, illetve ha nem teljesítenek, akkor azonnal ki lehet rúgni őket. Nem, úgynevezett "sportállásban" vannak, ahol nem minden esetben kapják meg azt a pénzt, amit "civil" szakmájukban megkeresnének, ezért kénytelenek elmenni fusizni. De ha "pótműszak" van, akkor - a társadalom egészéhez hasonlóan - valahol pihenni is kell, ezért nem ritka, ha egy-egy edzést kihagynak vagy ellazsálnak. Az edzők helyzete sem jobb, a szövetségi kapitányok például társadalmi munkában töltik be posztjukat, ilyen körülmények között nem "versenyeztetés", hanem inkább "könyörgés" van, hogy ugyan vállalja már el valaki.
Ez a probléma mára jobb lett, de azért a helyzet távolról sem optimális. Bár az utóbbi években komoly szakemberek ülnek a válogatott kispadján, de főállású kapitányt még mindig nem sikerül megfizetni. Amiből az következik, hogy vagy a Volán edzője irányítja a nemzeti csapatot vagy külföldről - emlékeire és segítőire támaszkodva - "hazaugorva" állítja össze a válogatottat a szakvezető, így a hazai bajnokságban szereplő játékosok megfigyelése és lehetőséghez juttatása háttérbe szorul.
Egy érdekes párhuzamot is találtam. Az akkori játékosok is - a hatalmas "ellenszél" ellenére - időről-időre képesek voltak - messze erőn felül - olyan eredményeket produkálni, amelyekre visszavezethető a mai Aranygeneráció nevéhez fűződő "szokásos bravúr" fogalma.
A könyv huszonöt éves, ezért van benne néhány mai szemmel mókásnak tűnő megállapítás. Rögtön a bevezetőben megemlíti a szerző, hogy a helyi műjégpálya megnyitóján "vér folyt", és talán ezért sincs a "mai napig" - vagyis 1984-ig, a könyv megjelenésének időpontjáig - valamire való hokiélet Dunaújvárosban. Ugyanazon az oldalon mellékesen megemlít egy Újpesti Dózsa - Cortina BEK-mérkőzést. Ugye, akkor a Cortina név még nem volt a magyar hoki egyik varázsszava...
Érdekes és tanulságos volt elolvasni ezt a régi könyvet. A megjelenés óta a honi jégkorong óriási fejlődésen ment keresztül, a műben leírt helyzethez képest a körülmények sokat javultak, de azért még mindig csak reménykedhetünk, hogy ha pár év múlva kiadják a Magyar Hokisztori bővített, második kiadását, akkor annak alcíme " A 'szögetes' korongtól a stabil 'A' csoportig" és nem "Megdöglött szegényke..." lesz...