A héten olimpiai selejtezőt játszik a magyar jégkorong-válogatott. Az esélylatolgatás igazából Promontor kedvelt műfaja, de most én is megpróbálkozom vele. Szurkolói énem azt súgja, hogy csakis mi nyerhetjük a tornát. Elvégre az olaszok csak B csoportosak, az ukránokat tavaly is megvertük, a lettek ellen meg jöhet a szokásos bravúr. Sajnos, a valóságban ez nem ilyen egyszerű...

Ha megnézzük az ellenfeleket, akkor messze nem tűnik wellness-hétvégének a lettországi kirándulás. Kezdjük mindjárt a lettekkel, elvégre a válogatott is velük kezd. Csupa a KHL-ben és Fehéroroszországban szereplő játékos van a keretükben. A tavalyi A csoportos vébén tizenegyedikként végeztek, és a legutóbbi olimpián is szerepeltek. Bizonyára a következőt sem szeretnék kihagyni. Szerencsére az első napon játszunk velük, vagyis a játékosok csak az utazás és az eddig lejátszott klubmeccsek fáradalmait viselik majd magukon. Ha nagy mázlink van, akkor a lettek nem vesznek komolyan minket, ez lehet az egyetlen esélyünk. De egy nagy verés is simán benne van a pakliban.

Következő nap az olaszokkal játszunk. Ők három év után most estek ki az A-ból, tehát nem teljesen igaz, amit a bevezetőben írtam róluk. Inkább ők az A csoportosak, nem mi. Válogatottjuk telis-teli van honosított kanadaival. Ők sem tűnnek könnyű ellenfélnek, de talán itt van némi esély a pontszerzésre.

Az ukránok remélem nem fenik ránk a fogukat, nem akarnak mindenáron visszavágni Szapporóért. Ha igen, itt is kinézhet egy kiadós verés. Velük játszunk az utolsó napon, optimális esetben ekkorra már elszállnak a továbbjutási esélyeik, kedveszegettek lesznek, ekkor lehet sanszunk a KHL-es játékosokat szintén nem nélkülöző szomszédok ellen.

Végezetül nézzük a mieinket. Kapusposzton erősen aggódom, Szuper és Budai csapata is utolsó helyen áll a bajnokságukban, sok a vereség, kevés a sikerélmény, mitől lenne meg az egészséges önbizalom. A Volán mostanában végre kezd magához térni, ez bíztató, de volt egy olyan időszak, amikor az emberelőnyös helyzetben való felállás is komoly kihívások elé állította a fiúkat. Egyedül a francia különítmény tűnik rendben levőnek, az ő csapatuk élen áll a bajnokságban.

Akármerről is nézem, egy nullapontos utolsó hely tűnik a legvalószínűbb eredménynek. Bármi máshoz végig legalább százötven százalékos koncentráció és hatalmas adag szerencse kellene. A probléma nem a piramis csúcsával - a csapattal -, hanem annak alapjával van. Mert az nincs...

Tavaly áprilisban a Jóisten elmosolyodott, és úgy döntött, hogy ha már olyan sok ember annyi mindent tett ezért a magyar jégkorongért, akkor megjutalmazza őket. Nekik ajándékozott két nagy mázlit. Jótékony izzadságcseppet varázsolt a gólbíró szemére a japánok harmadik góljánál, valamint az ukránok kezét remegtette meg a mieinké helyett annál a bizonyos kiállításnál. Így lettünk mi A csoportosak. Félek, ezzel évekre el is fogyott a szerencse-kontingens. Ha az nincs, akkor viszont szélesebb alapok kellenek, attól tartok anélkül a legjobbak ellen már nem lehet lelkesedéssel, akarattal felvenni a versenyt.

A téli szünetben elolvastam Tejfalussy Béla Magyar Hokisztoriját. Az szerepel benne, hogy amikor az elvtársak hatalomra kerültek, megnézték a hokit, mint sportágat, és azt találták, hogy a válogatott csupa gróf meg más ilyenféle. Ho-ho, ez egy reakciós sport -gondolták - ezt jól vissza kell fejleszteni, nem kell ezt támogatni. Meg is lett az eredménye, hiába voltak nekünk jó válogatottjaink korábban is "Csak egyvalamit ne kérjenek, fedett pályát!" - volt a hozzáállás. Azt mondjuk nem értem, hogy amikor főelvtársék országa halomra nyerte a vébéket, olimpiákat, akkor miért nem szóltak le, hogy tessék csak támogatni, mérjünk ezen a fronton is minél nagyobb csapást az imperialistákra.

Aztán jöttek az új elvtársak, a hoki meg úgy maradt. Most sem támogatja őket nagyon senki. Sem az állam, sem a cégek. Nem értem, hogy ha a kékfon beszállt a válogatottba, akkor miért nem száll be a piros vagy a rózsaszín például a Volánba. Ráadásul úgy, hogy mindkét cégnek van osztrák érdekeltsége is...
Az államról ne is beszéljünk. Legutóbb sikerült nem megszavazni százmilliót az A csoportos felkészülésre. Százmilliót. Szerintem ez nagyjából egyhavi költségtérítése a "tisztelt" társaságnak. Vagy öt darab olimpiai aranyjutalom. Amiből nyáron nem sokat kellett kifizetni, lenne miből átcsoportosítani. Vagy három darab "közönségfilm". Pedig már a kilencvennyolcas feljutás után is micsoda ígéretek voltak, hogy mostaztán beindul a nagy támogatás...

A fentiek miatt reális énem nem hiszi, hogy kijutunk az olimpiára. De fenébe a realitással! Idén bármilyen eredmények is lesznek, szemrehányást nem illik tenni. Dőljünk hátra, élvezzük, hogy most olyan klubba nyertünk bebocsátást, ahová eddig nem engedett be a portás. Örüljünk, hogy idén a vébéközvetítésnek nem a szünetében fogjuk látni Ocskayt, Széliget, hanem a pályán. Az eredmény mellékes. Tekintsük úgy, hogy 2009 a magyar hoki jutaloméve...

Kiegészítés 2009.02.05. 20:52: Hát, elmaradt a szokásos bravúr, a lettek nem vettek minket félvállról. Az eredmény ellenére a tisztes helytállás megvolt, nagy verésről szó sem volt. (Az 58. percben még 5:3 volt...)

Kiegészítés 2009.02.06. 17:00: Nem volt esély. Sajnos, ma nem a 150, a száz százalék sem jött össze... Meg is látszott a játék képén...

Kiegészítés 2009.02.07. 18:57: Na, tényleg elfogyott a mázli-kontingensünk... De ma megmutatták a fiúk, hogy nem volt véletlen Szapporó...

Összegzés:Remélem hasznos volt a torna, mert sok tanulság levonható belőle. Elsősorban az, hogy nem tudunk két egymást követő napon felpörögni, illetve, hogy a B+ nagyon messze van az A-tól...