Attól tartok, nem. Valamelyik amerikai elnökjelöltről - talán Clinton - kezdték el terjeszteni a kampányidőszakban, hogy "ellógta" a vietnámi katonai szolgálatot. Magánemberként ezt - amennyiben valóban így lett volna - dicséretes cselekedetnek tartom, elvégre nehéz azt megmagyarázni, hogy a G.I.-ok Délkelet-Ázsiában a hazát védték, elnökként azonban minimum ciki az ilyesmi.

Amerika pont az az ország, amelyik tíz-tizenöt évente elküldi a fiait a világ másik végébe háborúzni, és nagyon furán néz ki, ha olyan ember magyarázza el a választók gyerekeinek elkerülhetetlen halálának szükségességét, aki ezt az egészet szépen megúszta.
A történetből - akár igaz, akár nem - az a tanulság, hogy aki reflektorfénybe kerül, annak az állampolgárok olyan követelményeinek is meg kell felelnie, amelyet saját magukra nézve nem is tartanak kötelezőnek, esetleg pont az ellenkezőjét tennék. Abban sem érdemes reménykedni, hogy a dolog titokban marad, hiszen ez egy piszkos verseny, amiben magától értetődő az ellenfél múltjának teljes feltérképezése.

Jó, de hogy jön ez az én miniszterelnöki ambícióimhoz? Attól talán el lehetne tekinteni - elvégre Magyarországon vezető politikus utoljára hetvenegy éve küldött katonákat "komolyan" háborúra -, hogy a katonai szolgálatot egy kis jól irányzott "papírmunkával" - a kor szokásainak "megfelelően" -, én is ellógtam, súlyosbító körülmény viszont, hogy nem tudok elszámolni a diplomamunkámmal.

Elnézést kérek az olvasótól, de most olyan fejtegetések következnek, amelyek néhol erősen szakmaiak.
Az egyetemet olyan "konstrukcióban" végeztem, hogy az öt év alatt kétszer kaptam diplomát. Először egy főiskolait három év után, majd egy egyetemit a végén. Mindkét esetben szakdolgozatot kellett írnom, illetve meg kellett védenem azt.

Az újdonság varázsa az újdonságban rejlik, ezért az elsőt nagyon komolyan vettem. Már a másodéves nyári gyakorlat alatt is azzal foglalkoztam, így a program időben elkészült, volt bőségesen időm a szöveg megírására, illetve a szükséges példányok kinyomtatására. Mindezt az otthoni 286-os gépemen csináltam, text formátumban, úgy, hogy az oldalszámozást is saját magam ügyeskedtem rá az oldalakra, a saját mátrixnyomtatómra igazítva.
Ebből a szakdoliból meg is van a saját példányom, megnéztem, az idézetek is pontosan meg vannak benne jelölve.

A második azonban nem ilyen nyugodt körülmények között készült.
A probléma alapja az volt,  hogy a tanszékvezető egy az egyben utálta az évfolyamunkat. Nálunk lett bevezetve, hogy nem kötelező bejárni az előadásokra, természetesen az őszinte diáksereg egyből "megjutalmazta" a felkészületlen, unalmas előadókat, négyen-öten lézengtünk - tisztelet az egy-két "teltházképes" kivételnek - az előadótermekben.
Ezzel a többség nagyjából annyira törődött, mint az előadásainak színvonalával, ám a tanszékvezető mindent megtett, hogy kitoljon velünk.

Ezért az ötödéves témaválasztásnál az volt az elsődleges szempont, hogy nehogy értsen hozzá "kedvencünk", aki egyben - naná, pont ezt a lehetőséget hagyta volna ki - a "diplomatámadó" bizottság elnöke is volt.
Egy szép kényelmes, és abszolút "technikai jellegű" témát választottam, valami "Datalog implementálása SQL-ben" címmel. Nagyon már nem emlékszem rá, körülbelül arról szólt, hogy valami elvi szabályalapú leírónyelvet kellett megvalósítani relációs adatbázis alapokon.

A téma a mérete miatt két főre lett kiírva. Legalább is szeptemberben. Aztán valamikor február végén - mondom, hogy szeretett minket - ki lett találva, hogy nem lehet közös diplomamunkát beadni. Beindult a kétségbeesett agyalás, nagy nehezen kitaláltuk, hogyan lehet kettéválasztani, de egyrészt bőségesen maradtak olyan oldalak, amelyek betű szerint megegyeztek a két munkában, másrészt a kényszeres darabolás miatt több helyen is döcögősre sikerült a felépítés.

Az irodalomjegyzékkel is baj volt. A Datalog elméletét az előadáson elmagyarázták, az SQL mint eszköz adott volt, a munka lényegét az adta, hogy az egyiket hogyan lehet megfeleltetni a másiknak. Ehhez nem sok irodalmat kellett hozzáolvasni, igazából sok minden nem is volt hozzáférhető.
De komoly munka hogy néz ki kétsoros irodalomjegyzékkel? Sehogy! Így kénytelen voltam "gyártani"! Az egyetem könyvtárában volt pár szakfolyóirat, hát kiírtam egy-két címet, és - erősen bízva abban, hogy annyira azért nem utálnak minket, hogy a kb. száz szakdolgozatot részletesen el is olvassák - "beléjükfantáziáltam" pár kamu publikációt.

Az utolsó szívatást április végén kaptuk, amikor közölték velünk, hogy a dolgozatot az akkor -1994-ben - éppen elterjedőfélben lévő Wordben kell leadni, fejléccel, lábléccel, oldalszámmal.
Az otthoni gépem persze kevés volt már a Microsoft termékének futtatásához, így a szerkesztést és a nyomtatást az egyetem gépén kellett elvégezni.
Igen ám, de az egyetem már akkor sem volt agyontámogatva, így korlátozták a nyomtatható példányok számát. Kettőre...

Jutott egy példány a beadásra, egy a témavezetőnek, nekem meg egy sem...
Őszinte legyek? Nem is érdekelt! A diplomássá válás élményét két évvel korábban megkaptam, az egyetemet már rettenetesen untam, éppen kezdtem dolgozni, az volt a legkisebb gondom, hogy később valahol még készíttessek egy saját példányt.
Persze floppyn eltettem magamnak, de egyrészt - költözni én is költöztem azóta - fogalmam sincs, megvan-e még, illetve ha meg is találnám, meg tudnám-e nyitni valamivel...

Vagyis úgy tekintem, hogy ez a diplomamunka már nem is létezik, legalább is nem reprodukálható...
Gondolom, az olvasó a történetet "hallatán" röhög egyet az egészen, esetleg eszébe jut saját hasonló története, amit talán ide is fog kommentelni...

De biztos nem azon töpreng - a pár apró stikli ellenére -, hogy hol gyanús a történet, meg milyen csalások árán jutottam a diplomámhoz.

Valószínűleg ez (is) a különbség egy "névtelen" blogger, illetve egy közszereplő között...