Csöngettek. Ezúttal a szokásos koreográfiától eltérően Ernő bácsi jött elől, mögötte toporgott Ilonka néni. Ettől persze még nagyon gyászos volt a hangulat.
- Mérnök úr, nagy baj van! Most már biztos, hogy iszonyú szégyenbe kerülök ezzel az átkozott doktorival! - mutatott a hóna alatt szorongatott nagy fekete könyvszerűségre.

Gyorsan behúztam őket a lakásba. Elvégre én sem vagyok mérnök, az ELTE-re jártam, de ezt évek óta nem tudom megértetni Velük, manapság pedig már soha nem lehet tudni...
- Ernő bácsi, maga doktor? - kérdeztem. Nap mint nap megyek el az ajtajuk előtt, elvégre szomszédok vagyunk, de azért biztos, ami biztos leszaladtam és megnéztem. Kenéz Ernő, ez szerepel a névtáblán, semmi doktor. A levelesládán sem. A csengőn sem.
- Háát igen. Illetve nem. Vagyis nem egészen. - Kérdőn nézek rá. Végül is, akár doktor is lehetne. Rendszeresen szoktam olvasni a kukoricatermesztésről szóló cikkeit a Tengernyi Tengeri című szakfolyóiratban. (Általában el szoktam olvasni az ismerőseim írásait, még ha azok olyan számomra érdektelen témákról is szólnak, mint egy riport a legnagyobb gépkocsibowden-gyártó cég vezetőjével.) 
Amit évente egyszer-kétszer meg is szoktam Tőle kapni, amikor éppen publikál az újságban. Nem mintha annyira érdekelne a kukoricatermesztés, de az öreg olyan élvezetes, humoros stílusban ír a legszárazabb termesztési fogásokról is, hogy már csak a belecsempészett történetek miatt is érdemes elolvasni. Nem úgy, mint a lapban megjelenő kollégák értekezéseit, azoknak általában már a bevezető bekezdésén is úgy elalszom, hogy még Léderer üvöltözésére sem ébredek fel, amikor már az első percben gólt lő a Volán.

- Az úgy volt - kezdte akadozva a történetet -, hogy még nyolcvanhétben szólt a téeszelnök, hogy le kéne doktoriznom, elvégre milyen már, hogy a szomszéd Vörös Szamóca Mgtsz főagronómusa doktor, a miénké - ez voltam én - meg nem. Először szabadkoztam, hogy nem értek én az ilyesmihez, meg közel ötven éves fejjel már nem nekem való az iskolapad, de csak sejtelmesen mosolygott. Meg aláíratott velem egy papírt, amire az volt írva, hogy doktori jelentkezés.
- El is felejtkeztem a dologról - folytatta -, amikor alig egy hónappal később hivatott az elnök elvtárs, hogy itt a doktorim, olvassam el, mert egy hét múlva jönni kell Pestre a védésre. Mögötte ott pipiskedett a Taskentben egy éve diplomázott fiatal agronómus. Ránéztem a címre - Modern módszerek a gyapottermesztésben -, és rögtön elsápadtam. Én a kukoricához értek, gyapotot eddig csak vattában láttam. Próbáltam esténként elolvasni, de pont akkortájt volt az aratás, akkor próbáltuk ki azt az új gyorsmorzsolási módszert, amin évekig kísérleteztem - a beszélgetés során ekkor láttam először fényt csillanni a szemében -, késő estig dolgoztunk, nem volt időm a felkészülésre.

- Legnagyobb meglepetésemre, simán megcsináltam a védést. Az első kérdés az volt, hogy mivel foglalkozom mostanában, én meg szépen elmagyaráztam a gyorsmorzsolási eljárást. Kicsit csodálkoztam, hogy a bizottságban senkinek nem tűnt fel, hogy kukoricáról és nem gyapotról beszélek, de mivel mindhárom tag öt perc után látványosan ásítozni kezdett, tíz perc után meg gratuláltak a sikeres védéshez, nem firtattam a dolgot.
Az elnök elvtárs persze büszke volt rám, a következő vadászaton, illetve az azt követő ivászaton ordítva böfögte bele a Vörös Szamóca elnökének a képébe, hogy nálunk nemcsak a főagronómus, de a téesz első embere is doktor. 
- De azért bántott ez az idegen tollakkal, pontosabban szálakkal való ékeskedés. Ezért nem szerepel a névtáblán a dr. Illetve annyira szégyelltem magam a történtek miatt, hogy elhatároztam, saját szakterületemen megpróbálok "felzárkózni" a címemhez, ekkor kezdtem el cikkeket írni.

Nagyon megsajnáltam a kisöreget. Akármerről is nézzük, finoman szólva is érdemtelenül jutott a doktorihoz. Másrészről viszont sosem használta, és valójában a saját területén komoly elismerésre tett szert az eset óta, cikkeit rendszeresen átvették a külföldi szakfolyóiratok is.

- De mi a baj? - kérdeztem.
- Háát, most át fogják világítani a doktorikat, egészen biztos ki fog derülni a turpisság. - hüppögött. - Pedig most akartak megválasztani a Magyar Kukoricanemesítők Egyesületének elnökévé. 

Na, ez az amiben nem nagyon hittem. Egyfelől gyanítom, nem Ernő bácsié az egyetlen ilyen eset, másrészt nyilván az ilyen "szakpiszmogók" doktorija a kutyát sem érdekli. Ha meg mégis előveszik, akkor csak nem fogják kiszúrni - még ha a gyapot téma elég necces is -, hogy azt az a kezdő agronómus írta.
Elkértem a fekete könyvet. Belelapoztam, és egyből le is sápadtam. Egyfelől a stílusa rendkívül magyartalan, sok helyen már-már értelmetlen volt - nyoma sem volt benne az Ernő bácsi cikkeiben megszokott míves mondatfűzésnek -, egy helyen meg valami "tavit" emlegettek. Csak nagy nehezen értettem meg, hogy itt a kukoricára utal a szerző.
Megnéztem az irodalomjegyzéket, csak egy tétel volt benne, hivatkozás Ajaz Khoten turkesztáni gyapotnemesítő-professzor egyik értekezésére.
Gyorsan bekapcsoltam a gépet, és ez adta meg a kegyelemdöfést. Beütöttem a google-ba a címet, és egyből kiadta az eredeti értekezést. Az orosz változatból - nyolc év tanulás ellenére, illetve lehet, hogy pont azért - nem sokat értettem, de a második találatból, vagyis az angol fordításból megértettem, hogy az egykori agromókus - esetleg pont a téeszelnök biztatására -, nem sok energiát fektetett a doktoriba, egyszerűen csak lefordította egykori tanára publicisztikáját.

- Mondja, Ernő bácsi! Nagyon szeretne elnök lenni? - kérdeztem.
- Tulajdonképpen akar a fene. Csak a többiek kértek meg, hogy vállaljam el, mert már nagyon elegük van a Rakoncaiból, a jelenlegi elnökből, mert nem csinál semmit, csak konferenciákra utazik az Egyesület pénzéből.
- Akkor ne vállalja el! Ha továbbra sem ugrál, szerintem sose bukik le. De attól tartok, az a  Rakoncai továbbra is szeretne utazgatni, az elnökválasztási küzdelemben jó eséllyel utánanyomoztat magának, és akkor öt perc alatt megvan a lebukás. Kell ez magának?
- Nem nagyon... - mondta Ernő bácsi csendesen, de lényegesen kevésbé zaklatott lelkiállapotban. - Akkor majd megmondom, hogy nem tudom elvállalni, mert jövőre én fogok tanulni az unokákkal, ami mellett nem marad időm az egyesületesdire.

- Akkor talán menjünk is - szólalt meg a háttérből Ilonka néni. - Későre jár, nekem meg még ki kell sütnöm a Mérnök úr pogácsáját...