"Előző életében" a blogger egy hazai "kismulti" szatelitcégénél dolgozott. Ráadásul nagy állami projekteken, így hiába a cég magánjellege, azért az államigazgatási "know-how" nagyon is beszivárgott.

Leginkább a projektek szervezésében. Ami általában a pályázat vagy mi megnyerésére irányuló erőfeszítésekkel kezdődött. Ennek volt egy olyan vonulata, amikor "észérvekkel" kellett meggyőzni a döntéshozókat, de mellette volt műszaki leírás, ami azt tartalmazta, mit is kell tulajdonképpen megcsinálni.
A műszaki leírás pontos tartalmára - már ha lehetett pontos tartalomról beszélni, elvégre annak megírását is csak kiadták valami tisztviselőnek, aki vagy értett hozzá vagy nem, de mindenesetre jónéhány oldalt meg kellett írnia - természetesen csak jóval a szerződéskötés után, mikorra "leért" a rendszerszervezőkhöz, programozókhoz derült fény.

Ilyenkor több eset volt lehetséges. A legritkább, hogy véletlenül sikerült úgy intézni a dolgokat, hogy a kalkulált erőforrás és határidő elegendő volt a feladat megoldására, és akkor meg lehetett úszni az egészet "fájdalom" nélkül. Arra is volt példa, hogy az "észérvek" megvitatása után a megrendelői oldalon is értelmes emberekhez került a projekt, akikkel egyeztetve meg lehetett nyesegetni a nagy baromságokat.

Ám amikor a menedzsereknek - ez egy időben szitokszó volt nálunk - sikerült versengve alulmúlni a másik oldal hülyéit, akkor cudar világ köszöntött be.
Volt olyan, hogy  - Moldova klasszikusával élve - a leadott dokumentum "kritikája" alig pár oldallal volt csak vékonyabb, mint maga a doksi. Mi persze tudtuk, hogy jogos lenne a kritika, elvégre nem sikerült kideríteni, mit is akarnak - mivel ők sem tudták -, de - pont ezért - nem a szakmailag gyenge dolgokba kötöttek bele, hanem amit véletlenül megérteni véltek belőle.

Ilyen körülmények között természetesen - még a menedzserek által annyira szeretett napi huszonnégy óra munka mellett sem - nem lehetett semmilyen határidőt tartani.

Pedig kellett volna. Mert soha semmit nem tudtak konkrétan beleírni a szerződésekbe, de a határidőket azt mindig.

Amikor meg közeledtek azok a  határidők, a menedzserek is rájöttek, hogy valami baj van, és azonnal közbe is avatkoztak.
Na, nem úgy, hogy az ügyfél torkán lenyomták volna az eszetlen határidő módosítását, vagy többleterőforrást vontak volna be, hanem elővették a mindenható exceltáblát.

Aminek a fejlécébe beleírták azokat a hátralévő feladatokat, amik éppen eljutottak a tudatukig, az oldalába meg a projektben résztvevők nevét.
Majd összehívtak egy szép értekezletet, hogy "akkor osszuk el a feladatokat, és rendeljünk hozzá határidőket".
Mint csoportvezető az ilyen szitációkat olyan "férfiasságként" éltem meg, aminek mindkét vége "makkos". Közel voltam a végrehajtáshoz, így nagyjából tudtam, hogy az egésznek mekkora realitása van, de azért végig kellett ülnöm ezeket a szeánszokat.

Amiken a jó menedzserek boldogan töltötték ki a táblázatot. Amíg bele nem fáradtam az egészbe, addig figyelmeztettem őket, hogy "Anna" hiába jó munkaerő, azért kicsi annak a valószínűsége, hogy egy fél projektnyi modult három nap alatt specifikál. Pláne úgy, hogy mivel már háromszor a névsor végére értünk, de a feladatoknak még a fele sem fogyott el, jó néhány egyéb - hasonló súlyú - feladat is díszelgett a neve mellett...
Ilyenkor aztán ment a győzködés. Persze nem engem - nekem igazából döntési jogköröm nem volt, és idejében jeleztem, hogy a nevemet nem adom semmihez -, inkább magukat. Hogy "á, az igazából csak egy apró részletecske, miért gondolom, hogy az olyan bonyolult" vagy "ha mégsem, akkor majd a Judit besegít" (Akkor már "Judit" neve mellett is szerepelt pár tétel...)
Ha nagyon tiltakoztam, akkor meg "jó, akkor megkérdezzük Annát". Anna bejött, ránézett a még félkész Excelre, és egyből padlót fogott. Majd elmondta, hogy ez a modul, "picit hasonlít arra, amit az 'x' projektben két hónapig specifikáltam, csak még ezért és ezért bonyolultabb, illetve ezt és ezt még hozzá kell tenni".

Na, itt felcsillant az excelhuszárok szeme.
- Jó, akkor szépen előveszed az akkori specifikációt, megkopipészteled, bőven megvan ez három nap alatt - hangzott a szakmailag megalapozott álláspont.

Anna meg általában ezen a ponton feladta. Végül is reggel hat óta ott ült, esélye nem volt rá, hogy tizenegy előtt hazamenjen, most minek húzza az időt ezzel is.
És ez így ment órákon át. A józan szakmai hangok - Annához hasonlóan - hamar belátták, hogy fölösleges minden hozzászólás, így végül csak kitöltésre került minden rovat.
A szeánsz végén a menedzserek elégedetten álltak fel, "na, készen van az ütemezés, már csak tartani kell".

És pár napig nem is aggódtak semmin. Ha mégis, akkor rápillantottak a kifüggesztett táblázatra, és ettől azonnal megnyugodtak.
Egészen addig, amíg el nem érkezett a benne szereplő első dátum.
Csak éppen a hozzáírt feladatból nem készült el semmi.
Anna ugyan dolgozott reggeltől estig, az egyik modul tizedével el is készült, de ez alig látszott a rárótt feladatok tengerében.
Mivel kényszervállalkozóként már az előző projektek pénzével is hónapok óta tartoztak Neki, sok mindennel nem tudták fenyegetni...

Úgyhogy csak néztek maguk elé szomorúan... Majd valamelyiknek eszébe jutott, hogy "akkor osszuk el a feladatokat, és rendeljünk hozzá határidőket".

Egyszer azonban beütött egy olyan projekt, amiben az első határidő hamarabb lejárt mint ahogy a táblázat elkészült... Na, akkor ért véget az "előző életem".

De ez már régen volt... Akkoriban Oszkó Péter még nem károgott olyan hülyeségeket, hogy 1,1 százalékos recesszió lesz jövőre...