1961. októberében egy tizennégy éves, szőke, zömök kissrác először lépett a Kisstadion jegére hokiütővel a kezében. Hogy a káoszelmélet híveinek is kedvezzünk, alig negyvenkilenc évvel később egy öregecskedő, korpulens bloggerrel is megtörténik az, amire álmában sem gondolt, miszerint elkezdett hokizni.

Na jó, ütővel a kezében csetleni-botlani a jégen. Nem úgy, mint ennek a történetnek a "hőse" Tejfalussy Béla, aki az első jégre lépést követően nagyon szép karriert futott be.
Az utánpótlásban jártas olvasó talán már fel is kapta a fejét, hogyan lehet a hokit ilyen későn elkezdeni. De akkoriban még más idők jártak, nem volt mini meg szupermini korosztály.
Természetesen Tejpalkó korábban is sportolt, az MTK-ban focizott, egészen addig, amíg anyukájának azt nem mondták az iskolában, hogy "Semmi baj a gyerekkel, csak nagyon beteges, sokat hiányzik". Kiderült, hogy az edzések látogatásához bizony kissé hanyagolni kellett az iskolába járást, ahhoz meg - hogy ne legyen balhé - igazolást kellett szerezni. Talán azóta sem végeztek annyi csuklóröntgent senkin - "jajj, ráéestem, nagyon fáj" -, mint ebben az időszakban Bélán. Persze törést nem mutatott a "denevér", de végül is nem Ő volt az orvos, hogy ezt "kívülről" tudja, a megjelenés meg elég volt a "lógópapírhoz". 
Akkoriban csak a Kisstadionban volt jég, a budapesti hokisoknak azt kellett beosztani, ezért gyakran kora reggel és késő este volt edzés a fiataloknak. Így Béla a jégkorongban találta meg azt a sportágat, ami mellett az iskolával is lehetett foglalkozni.

Természetesen szakmailag is megérte a váltás, hiszen gyorsan utánpótlás-válogatott kerettag lett, egy lengyelek elleni barátságos meccsen pályára is lépett.
Klubcsapata Bp. Építők volt, ahová rokona, Pásztor György hívására került. Itt 1972-ig számtalan meccset játszott, egészen addig, amíg a csapatot nem hívták ki "Norvégiába", vagyis nem mentek oszlóba.
Innen Tejpalkó útja a BKV Előréhez vezetett, a felkészülést a csapat még végigcsinálta, de aztán kiadták a jelszót, hogy "BKV Hátra!", és ez a csapat is felkereste az északi fővárost.

Ekkor - 1973-ban - Dombóvári Sándor a JT akkori elnöke - Dombovári Gábor, a rádióriporter apukája - hívta játékvezetőnek. A "recessziót" látva Béla úgy döntött, nem kísérletezik tovább, beállt a csíkos ruhások közé. Ha belegondolunk, akkor ez tulajdonképpen racionális döntés volt, hiszen bíróra egészen addig szükség van, amíg két csapat marad a bajnokságban.
De szerencsére több is maradt, így Béla igazán szép karriert tudott befutni zebraként. 1996-ig közel ezer meccset vezetett a hazai bajnokságban, tagja volt a legendás Schell-Tejfalussy-Zsitva játékvezetői hármasnak, vagyis a "három hülyének".
Nemzetközi szinten is szép eredményeket ért el, már 1978-ban az ifjúsági Druzsba kupán fújt a Szovjetúnió-Csehszlovákia döntőn. (Ez volt az a torna, ahol Ancsin János gólt ütött a szovjeteknek.)
Ezen kívül hét VB-n (felnőtt, junior, ifjúsági) is közreműködött, pályafutásának a csúcsa az 1983-as budapesti "feljutásos" C csoportos VB, amin hét mérkőzésen vonalazott. Többször maga Dog Olsson kérte társul, aki akkoriban A csoportos VB döntőket, olimpiai finálét, illetve Kanada Kupát vezetett.
De Béla igazi sikerének azt tartja, hogy bárkivel is találkozik a régi játékosok közül, mindenkivel jó hangulatban, barátságban el tud beszélgetni, vagyis sikerült anno magát elfogadtatni mindenkivel, senki nem őriz "komoly" sérelmeket bírói tevékenysége kapcsán.

A hosszú és sikeres játékvezetői pályafutást követően sokan beérték volna azzal, hogy rendezgetik az ereklyéiket, esetleg megírják az emlékirataikat.
De nem Béla! Mivel élete a jég, újabb lehetőséget keresett és talált, 2004-ben sportedzői képesítést szerzett a TF-en.
Hogy a fiatalabb szurkolóknak is legyen kit "hülyézni", 2005-ben a Schell játékvezetői iskolát vezette - az azóta befutott bírók közül Varjú Árpád, illetve Németh Márton végzett ott -, majd a Jégkert SE utánpótlás edzője lett, nagy türelemmel és szeretettel oktatva, és a mini korosztályból kinőve "komolyabb" egyesületeknek "feladva" a kis hokispalántákat. Ha majd a 2025-ös A csoportos döntőn örülünk Surányi Zsolt és Kristóf góljainak, vagy tapsolunk Csóti Sebestyén szép védéseinek, akkor egy pillanatra gondoljunk arra, hogy Ők Tejpalkó védőszárnyai alatt kezdtek el hokizni.

Azért, hogy az "emlékirat műfaj" se maradjon ki, két könyv, a Magyar HokiSztori és a Magyar Hokilegendák is megszületett, valamint Béla nevéhez fűződik a 2011. évi budapesti VB alkalmával rendezett hokitörténeti kiállítás a Sportmúzeum területén. (Amit hamarosan követ a Városligeti Műjégpálya megnyitására készített hasonló témájú tárlat.)

Szerencse, hogy Béla csak ennyit vállalt, több nehezen tudott volna beleférni ebbe a "röpke" ötven évbe.
Illetve még egy apróság... Jelenlegi "állomáshelyén", a Jégkertben október huszonkettedikén családias hangulatú köszöntésen emlékeztünk meg Tejpalkó jégen töltött első ötven évéről. (Az ünnepségről készült képeket itt lehet megtekinteni.)

És hogy mit lehet ilyenkor kívánni? Bélát ismerve leginkább azt, hogy huszonöt év múlva készüljön újabb írás, "Hetvenöt év a jégen" címmel...