Telik-múlik az idő, a Kiccsaj kinőtte az ágyát. Persze ez nem teljesen igaz, de már elég kényelmetlen volt Neki, na meg a Zasszonynak állandóan berakosgatni Őt. Mert az én lányom van olyan ravasz, hogy rájöjjön, az nem buli, ha betesszük az ágyába és neki egyedül kell elaludnia, ragaszkodik hozzá, hogy a mi ágyunkon tegye ugyanezt, úgy hogy az anyja végigélvezi az ilyenkor elővezetett műsort.

Cselekedni kellett. Elmentünk az egyik nagy bútorboltba, ahol egyből kinéztünk egy klasz csúszdás ágyat. Olyan igazi gyerekkedvenc példányt. Fel lehet rá mászni, le lehet csúszdázni róla, be lehet kuckózni alá. A gyerek azonnal ment is néhány menetet, majd kijelentette, hogy ez jó lesz. Ennyiben maradtunk, hazamentünk. Otthon aztán rádöbbentünk, hogy ehhez az ágyhoz először be kéne üzemelni a gyerekszobát - ami jelenleg lomtárként üzemel -, a miénkben nem fér el. Meg ha most megvesszük, akkor csöbörből a vödör, mert akkor meg a száztíz centinél lévő fekvőfelületre kell feltenni a nagy nehezen elaltatott lánykát. Rövid töprengés után kitaláltuk, hogy ideiglenesen veszünk egy szivacs fotelágyat, a Kiccsajnak meg beadtuk - részben motívációs célzattal -, hogy csúszdás ágy majd akkor lesz, ha magától elalszik. (A gyerekszoba állandóan ódázott, most is tavaszra elhalasztott felújításáról nem esett szó.)

Következő héten elindultunk beszerezni a szivacsot. Ezúttal a Kiccsaj nélkül, elvégre a házhozszállításhoz le kell hajtani a hátsó ülést.

Mert házhozszállítást csak saját autóval... Amikor anno megvolt a Nagy Lakásfelújítás, a blogger ott ült a gyakorlatilag üres lakásban, amiben csak ágy meg konyhabútor volt. Majd gondolta, mégiscsak nagyobb lenne a komfortérzet, ha legalább egy-két alapbútor lenne a lakásban. Például előszoba-szekrény. Mert látott egyet az üzemorvosi vizsgálaton, ami nagyon tetszett neki. Az egyik felén ott a tükör, alatta egy kis szekrény, amibe cipőt meg egyéb előszoba limlomokat lehet tenni, a másik oldalon meg a fogas és a RÚD. Aminek az aljába esernyőket lehet szúrni, a tetejére meg fel lehet akasztani a kabátokat. Nagyon pöpec.
Meg is vettem, majd rövid méricskélés után úgy döntöttem, hogy nem fér be a kocsiba, kértem házhozszállítást. Hiba volt. Ugyanis a házhozszállítók a majesztrófélék családjába tartoznak. Mondtak egy időpontot, mikor szállítják. Ami inkább időintervallum volt, persze nap közben. Azért az előszobabútor tiszteletére nem akartam szabit kivenni, megbeszéltem a boltban, ha jön a szállító, előtte fél órával csörögjöm rám, ennyi idő alatt hazaszaladok, ennyit be lehet tudni ebédszünetnek is, nem sír oda a szabi.
Csörgött is... Fél órával a megadott intervallum kezdete előtt... Hogy már megérkezett a címre, hol vagyok... Mondtam neki, nem erről volt szó, de sebaj, sétáljon egy fél órát a környéken, úgyis szépen süt a nap...

De említhetném azt a két úriembert, aki a sütőmet szállította. Délutáni időpont volt megadva, a szomszéd plázában vettem, gondoltam nálam kezdenek... Este nyolckor csöngettek is... Az udvaron végigtolták a sütőt egy kis kézikocsin... Elvégre nehéz az... Majd behozták a házba... Ezzel csak annyi volt a bökkenő, hogy éppen zuhogott az eső... A lakásajtóban közöltem velük, hogy innentől csak a sütő jön, a kocsi kinn marad... Nagyduzzogva letették, tolták az orrom alá az átvételit... Mondom előbb bontsák már ki, szeretném látni, hogy tényleg sütő van benne... Ismét nagyduzzogás, ímmel-ámmal átvágják a lezáró szalagot - csak kap a fal egy kis sarat, ha a kocsit már kinnhagyattam velük -, megnézem, tényleg a sütő van benne, aláírok... Hirtelen nem akaródzik távozni nekik, leesik, hogy borravalót várnak, most én kezdek nagyduzzogni, megértik, lelépnek.

Az előszoba fal után rátértünk pár kevésbé fontos darab beszerzésére. Elmentünk, vettünk konyhaasztalt meg székeket. Ennek hazavitelére már vállalkoztam magam is, de mondtam, hogy két fordulóban vinném, addig vigyázzanak a maradékra. Az árukiadó szaki néz rám, kérdezi, hogy milyen kocsival vagyok. Mondom, Favorit. Mondja, hajtsam le a hátsó ülést, a többit elintézik. Lehajtom, szépen bepakolnak, hatalmasat káromkodom, hogy mi a fenéért fizettem az előszoba-bútorért, simán befért volna.

A következő akció a nagyszoba szekrénysora volt. Elemes, négy méter hosszú. Na, ezt biztos nem lehet a Favoritban. Mondja az eladó, hogy ő ennyit már kispolákkal is. Kérdezem, hogyan. Hátrahajtva a jobb első ülést, és redőnyözve betéve a hosszú dobozokat. A kicsiket meg a csomiba. Kialkudom, hogy leszól a raktárba, hogy segítsenek. A Zasszony persze nem bír magával, paplanokat is vesz.
A raktárban mindent berámolnak, csurig a kocsi, mondja a Feleségem, hogy nem fér be, marad, kicsit még körbenéz, menjek vissza érte ha kipakoltam. A szakik látják kétségbeesett arckifejezésem, behajtogatják a Zasszonyt is a paplanok közé, együtt megyünk...

Szóval ezek után egy apró fotelágy meg sem kottyan... Lepasszoljuk a Kiccsajt a nagyszülőknek, elmegyünk, megvesszük a példányt. Hazaérünk, a rácsos ágyat kitoljuk a kisszobába -ezzel is erősítve annak raktár jellegét -, helyére betesszük a fotelágyat. Beültetjük a kedvenc babákat, majd hozom haza a lánykát.
Meglátja, kitör belőle az öröm, percenként elmondja, hogy "Van új fotejágyam", ugrál-táncol körülötte egy fél órát, beviszi az összes babáját, megmutatja nekik az új szerzeményt...

Én meg elsírom magam... Attól, hogy úgy örül neki, ahogy én már semminek sem tudok... Pedig valójában rettentően át lett verve...