Lassan egy hete, hogy vége az olimpiának, de még mindig úgy érzem, hogy nyom nélkül átszaladt rajtam. Alapvetően a téli verziót sokkal jobban szeretem.

A törzsolvasók persze egyből rávághatják, hogy persze, mert azon van jégkorong is. De ez csak részben igaz.
Téli sportokat nézni jó. Mert akkor lehet sok havat látni. Ami mostanában élőben nem megy. Emlékeim szerint a tavalyelőtti télen valamikor februárban esett a hó, valamelyik szombat délelőtt, délre már elolvadt. Tavaly sem voltunk elkényeztetve. Igaz, néhány alkalommal hullt a pelyhes, de nagyon kellett igyekezni, ha el akartam takarítani, mielőtt elolvad. Szeretek havat lapátolni. Ez a legegyszerűbb téli sport. Ha éjjel esik, akkor máris lehet valami értelmessel kezdeni a napot, át is melegedik az ember a mozgástól, nem kell dideregve elindulni a munkahelyre. Az igazi móka az esti hólapátolás. Bár jórészt sötét van, de a fehér hó világít, nagyon hangulatos, és a jól végzett munka után még egy kis forralt borra is benevezhet a lapátolásban megfáradt munkaerő.
A téli sportok amúgy is érdekesek. Itt van például a síugrás. Gyerekkoromban azt hittem, hogy a sportolók több tíz méterrel repülnek a föld felett, csak az elmúlt években bevezetett új kameraállások mutatták meg, hogy az bizony csak egy-két méter. Azok a sportágak is izgalmasak, amelyekben két futam van. Másodszorra az első körben elért eredmény szerinti fordított sorrendben indulnak a versenyzők, ezért elvileg annak aki éppen teljesíti a pályát jobbnak kéne lennie, mint akik előtte mentek. De ez gyakran borul, és ilyenkor lehet izgulni, hogy a második futamban kimagaslót nyújtó versenyző meddig tud az élen maradni.
A téli olimpia nagy előnye, hogy valóban lehet nézni a versenyeket, mivel nem indulnak rajta magyarok, illetve aki indul, attól nem várunk semmit, vagyis a néző átadhatja magát a sportközvetítések nyújtotta élménynek.

A nyári olimpia ezzel szemben nem más, mint egy Nagy Országos Görcs, hogy hány aranyérem lesz. Az ezüst már nem számít. Ahogy az amerikai mondja: The second place is the first looser place, vagyis a második hely az első vesztes pozíció. Ilyenkor valami furcsa láz uralkodik el az embereken, addig ismeretlen emberekből lesz hirtelen a "mi" Lacikánk, Gyurikánk, Bélusunk. Emlékszem, a barcelónai olimpia utolsó napján az egyik nyaralótárs habzó szájjal szidta a kubaiakat, mert meg merték nyerni majdnem az összes boxdöntőt, és ezzel elénk kerültek az éremtáblázaton.
Ebben az aranyszámolósdi játékban eddig a sportolóink is partnerek voltak. Köszönhetően a programnak (első héten úszás, vívás, birkózás, másodikon öttusa, kajak-kenu, vizilabda) már az első napokban született aranyérem, picit oldódhatott a görcs, és utána is két-három naponta érkeztek a medáliák.

Idén azonban más volt a helyzet. Ismét kiderült, hogy ahol nincs befektetés, ott eredmény se nagyon várható. (Nyilván az a legideálisabb felkészülési forma, ha az olimpiai bajnok skeetlövő feje fölül eladják a lőteret...) Persze időnként előfordulhat, hogy valaki annyira tehetséges, annyit áldoz rá és annyira szerencsés, hogy mégis sikerül jó eredményt elérni, de ez olyan, mint a túlfújt lufi, bármikor kipukkanhat. Most alaposan kipukkant. Elég volt, hogy az egyetlen szuperjó úszónknál akadjon egy mégjobb, valami zavar legyen a vívóknál, rakoncátlankodjanak a pacik, máris ugrott három-négy arany, a léggömb cafatokban lóg.
Magyarázat persze mindig akad. Ezek közül a legszebb az, amikor a Főolimpikon kijelentette, hogy hét-nyolc esetben egy tuson, egy ponton vagy századmásodpercen múlt a siker. Valahonnan ismerős ez a magyarázkodás. A nyolcvanas években hangoztatták egyes fociedzők, hogy itt "egy kapufáról ki- vagy bepattanó labda dönti el a tréner sorsát". Azóta a "magyar foci" önálló sportággá vált, aminek semmi köze a világ többi részében játszott változathoz. Leginkább a hozzáállás miatt. Ugyanis a labdák minden "kapufáról" ugyanúgy "pattognak" ki vagy be, egyetlen megoldás van, hogy sokat kell "lőni", nem pedig egyszer szerencsével eljutni az ellenfél "kapuja" elé.
Ehhez viszont befektetés kell. Na, de ki fektessen be? Csak nem a szponzorok? A felsorolásra pillantva látszik, hogy csupa olyan sportágról van szó, amit ha nincs olimpia, azon belül is aranyesély, akkor a kutya sem néz. Ki szeretne olyasmibe pénzt fektetni, amiből nem tud hasznot húzni? Vagy támogasson az állam? Erre az ötletre egyből felerősödnek azok a hangok, hogy az "én adómat" ne herdálják erre a hülyeségre, inkább a tömegsportot támogassák.
Ez a herdálás amúgy érdekes dolog. Valahol azt hallottam, hogy az olimpiai felkészülésre hárommiliárd forintot költött az állam. Sok ez vagy kevés? Állítólag lesz ősszel egy népszavazás, ami pontosan ennyibe kerül... És ha már itt ez a (drága) jó népszavazás, akkor arról is meg kéne szavaztatni az embereket, hogy a legközelebbi olimpia előtt mennyi legyen a felkészülési támogatás. Ha a "nép" bőkezű (lenne), akkor 2012 nyarán le lehet(ne) majd ülni a tévé elé, és joggal követelni, hogy akkor jöjjenek azok az aranyak. De ha győz(ne) az "én adómból" szemlélet, illetve népszavazás híján nem változik a hozzáállás a sportolókhoz, akkor négy év múlva talán tessék elmenni nyaralni az olimpia ideje alatt, és örülni minden apró éremnek, helyezésnek...