Négy éve volt... Úgyhogy legyen az idén is... Persze csak olyan abszolút szubjektív... Mivel teljes képet - a szakértelem hiánya miatt - azért sem tudok adni, mert nem sok mindent láttam belőle... Két gyerek mellett nem lehet önfeledten leülni a tévé elé, és egész nap nézni, mivel a bekapcsolástól számított legfeljebb egy óra elteltével jönnek, és követelik, hogy váltsak át valami mesecsatornára.
Így például rögtön lemaradtam az első aranyról, ami idén - a négy évvel ezelőtti pekingi "éhezéssel" ellentétben - már a második napon megszületett. Így gyorsan fel lehetett lélegezni, dagadhatott a honfiúi/honleányi kebel.
A második viszont "megvolt". Szerencsére az úszódöntőket a késői órákban rendezték, kilenc óra körül már ágyba tudtam tuszkolni a gyerekeket, így lehetett végre drukkolni.
Gyurta "meg is hálálta", kellő magabiztossággal nyert, mint anno a "régi" nagyok, Egerszegi vagy Darnyi. Jó volt nézni, ráadásul olyan nagyon nem is kellett izgulni, nem nagyon forgott veszélyben az első hely.
Ezzel az úszóaranyakat le is tudtuk, és most lehet, hogy meglepő fordulattal élek, de azt mondom, szerencsére...
A pekingi szolidabb szereplés ugyanis alapos szemléletváltozást hozott. Főleg a riporterek, műsorvezetők körében, akik lássuk be, ilyenkor véleményvezérek. Jó volt hallani, hogy minden ezüstnek, bronznak, de még a pontszerző helyeknek is ugyanúgy tudtak örülni mint egy aranyéremnek. Semmi "jajj, hát ez csalódás", gyászos hangulat.
Hol volt ilyen például Barcelonában, ahol csak az Egerszegi-Darnyi duó összeúszott öt elsőséget, velük volt teli a sajtó, egy ezüstérmest már a kutya sem érdekelt? Emlékszik még valaki Szabó Tündére, aki 100 háton ugyanott második lett?
Éppen ezért nagyon meglepett Ungvári Miklós végtelen csalódottsága az ezüst miatt. Biztos nagyon rossz lehet elveszíteni egy döntőt, de talán egy sportoló érzi a legjobban, hogy milyen kicsi lehet a különbség a két teljesítmény között. Elvégre hiába készül fel a versenyző lelkiismeretesen, hiába rendel mindent alá az eseménynek, az ellenfelek is ugyanezt teszik, ezért tényleg elképzelhető, hogy csak nüanszokon múlik. Vagy ha nem, akkor egyszerűen jobb az ellenfél. Akkor és ott. A világon másodiknak lenni valami nagy horderejű dologban óriási teljesítmény, kár elkeseredni miatta...
Az általam legtöbbre értékelt elsőség Berki Krisztiáné. Ugyanis Berkinek a gyakorlat tökéletes kivitelezésén kívül két dolgot is véghez kellett vinnie. Egyfelől meg kellett küzdenie a "tuti aranyérem" nyomasztó érzésével, másrészt - mivel pontozásos sportág - sokkal jobban kellett teljesítenie, mint a nagy rivális hazai versenyzőnek. Látványra - mint említettem, nincs meg a kellő szakértelmem - lényegesen jobbnak tűnt az ő gyakorlata, a pontozóbíróknak mégis majdnem sikerült "csodát tenni".
A legnagyobb csalódás pedig a birkózás volt. Nem az eredmények, hanem maga a sportág. Persze lehet, hogy nincs igazam, mivel csak egyetlen meccset - Lőrincz Tamás elveszett döntőjét - láttam, de az ott tapasztaltak elborzasztottak. "Mostanában" az a lebonyolítási rendszer, hogy két perces menetek vannak. Ha másfél percig nem történik semmi, akkor az egyik versenyzőt leküldik. Aki ha tud akciót csinálni, akkor nyert egy menetet.
Ez így elég unalmas. Ha az ellenfelek egyenlő erejűek, vagy az egyik a szerencsére játszik, akkor másfél percig nem történik semmi nézhető, majd a parterhelyzet után az ellenfélnek nincs lehetősége korrigálni.
Ilyenkor tartom jogosnak, hogy bizonyos sportágakra az olimpián kívül a kutya sem kíváncsi...
Essen pár szó a vízilabdásokról is. Kifejezetten örülök, hogy "csak" ötödikek lettek. Nagyon nagy teher volt már, hogy "örökké" mi nyertünk. Így nagyon nehéz jól játszani. Most jöhet egy - remélhetőleg nem túl hosszú - horvát korszak, mi meg építkezhetünk, kezdhetünk új csapatot építeni, lehet majd örülni egy-egy éremnek a világversenyeken.
Mindezt valószínűleg új szövetségi kapitánnyal. Nagy tévedésnek érzem, hogy Kemény Dénes nem állt fel Peking után. Több mint másfél évtizedig irányította a válogatottat, ilyen hosszú időszak alatt "elkopik" minden, nem lehet mindig megújulni. Egyszerűen kell a változás, az újdonság. Nem értek a vízilabdához sem, de néhány meccsen nagyon látszott, hogy valami nem stimmel. Természetesen ezek a játékosok nagyon tudnak pólózni, de a fontos meccseken most nem tudtak. Az olaszok elleni sok kihagyott helyzet, az egymás után "eltékozolt" három emberelőny mind ezt jelzi...
Vajon sok vagy kevés a nyolc aranyérem? Úgy érzem, pont megfelelő. Attól tartok, ha olyan kevés lett volna mint Pekingben, akkor a csak ilyenkor népszerű sportágak még nehezebb helyzetbe kerültek volna. Hiszen ha még az olimpián se érnek el eredményt, akkor ugyan ki támogatná őket! Ha viszont több lett volna, akkor félő, hogy a politikusok jól rátelepednének az eredményekre, elvéve a jó szájízt. (Kíváncsi vagyok, mikor fog először elhangozni, hogy "Bezzeg Gyurcsány alatt csak három arany volt"...)
Végezetül egy szerény javaslat. Támogassuk kicsit a "csakolimpiai" sportágakat! Négy év van a következőig, az nagyon sok idő. Ez alatt talán egyetlen egyszer ki lehetne menni egy atlétikai, úszó vagy uram bocsá' birkózóeseményre.
Hátha ezzel hozzá lehetne járulni a riói jó szerepléshez....
