Ezt a címet még délelőtt találtam ki, mivel hallottam, hogy sok a Kim nevű játékos a koreaiaknál. Kigondoltam egy "édes Kimcsi" verziót is, de végül is nem azt választottam. De ennyire ne szaladjunk előre. Forgassuk vissza az idő kerekét, egészen januárig.

Akkor futottam össze Promontorral egy "író-író" találkozó erejéig. Mondta, hogy Ő is eljönne egy meccsre. De úgy "óvatosan", hogy mellém ülne. Igen ám, de ekkora már jórészt elfogytak a jegyek, már csak a koreaira volt meg az egyik szomszédos. Meg a japánra, kettővel odébb. Győzködtem, hogy válassza azt, majd rendezünk egy shiftet/cserét. De nem, valamit megérezhetett... És ezen a ponton döbbenek rá, hogy azok az "egyjegyesek" milyen pechesek, akik pont a japán meccset választották. Mert öt helyett négy meccs egész nüansznyi különbség ahhoz képest, mint amikor valaki teljesen kimarad az élményből.

Az előmeccs kezdetére odaérünk, megint viszonylag sokan vannak, nem az az ürességtől kongás, mint más VB-ken két vendég csapat egymás közti meccsein. Lelkesen biztatjuk a hollandokat - húsz órával azelőtt valahogy ez senkinek nem jut eszébe  -, ám mindhiába. Húsz másodperc elteltével máris vezetnek az olaszok, majd pár perc elteltével "kihasználnak" egy emberhátrányt. Na, ez ennyi! - gondolom, de a narik előveszik a tegnapi visszakapaszkodós formát, kiegyenlítenek. Épp kezdem számolgatni a körbeverést, amikor az olaszok ütnek még egyet. Innentől próbálkozgatnak a hollandok, de nincs több bennük, a déliek megint nyernek, igaz, most sem nyűgöznek le. Az első szünetben még abszolválom a "szokásos" korongot, ez még van, viszont M-esnél nagyobb VB-s póló már nincs. Az eladónéni mindenkivel elhiteti, hogy csak szerdán lesz mert újat kell nyomni - a hokidrukkerek jó része nagydarab, illetve legfelülre húzza az ilyesmit, erre tényleg nem lehetett számítani -, megnézzük a kinti bódét, ott van, éppen kaptak árut. Még két nap, és a kapun is becipelik... 

A nézőtéren belecsöppenek a "kiesési rangadóba", körülöttem a koreai és a spanyol csapat tagjai ülnek. Az egyik ázsiai pont a helyemen pászkázza az ütőjét, egy pillanatra átvillan rajtam, hogy a kezébe nyomom a jegyem, maradjon csak ott az esti meccsre is, ennyit megér a győzelem...
De a koreai inkább beöltözik "melósruhába", így maradok én a helyemen...

Megkezdődik a mi meccsünk. A koreaiak támadgatnak, de legalább nem vagyunk idegesek. Igaz, hatékonyak sem. Az ötödik percben mondom Promontornak, megint szenvedni fogunk. A hatodikban meg gólt lövünk. Ennyit a szakértelmemről, de sebaj.
Öt perc múlva megint gól, folyamatosan támadunk. Eljön a tizenhatodik, várom a menetrend szerintit, meg is jön, apró szépséghiba, hogy az ellen lövi.
Valahogy mégsem érzem, hogy probléma lenne, két perc múlva be is hozzuk a lemaradást. Méghozzá Ladányi egy olyan álompasszával, amit bármikor meg lehet mutatni, ha valaki kérdezi, hogy a hokiban miért jegyzik a gólpasszt. Ezért. Vagy hogy a régi Lenines viccet adaptáljam, visszaadta a korongot Sofinak, pedig a kapusba is lőhette volna.

A második harmadban felpörgünk, mint az infláció, van úgy, hogy a koreaiak percekig ki sem jönnek a harmadukból. Csak éppen nem megy be semmi. Hol mellémegy, hol a kapus hárít bravúrral, hol meg csak kétségbeesetten védekeznek. Ez nem is lenne baj, ha beérnék ennyivel, és boldogan mosolyognának, de nem, időnként nekilódulnak kontrázni egyet.
És az életveszélyes. A második harmad gól nélkül múlik el, de nem vagyunk nyugodtak, mert ha a koreaiak betalálnak, akkor biztos még jobban akarnak, és ez tavaly sem esett már jól...

A harmadik harmadban aztán be is következik, amitől féltem. Megkapjuk a gólt, a bíró meg videózik. Vajon miért? Na, ez nem derül ki, mindenki a kivetítőt nézi, de ott ismétlés helyett a telenor reklámja megy. Ettől eldurran az agyam. Már az is kiszúrás, hogy a hülye MMS falat nyomják a gólok ismétlésekor, de erre nincs mentség.
Ezúton üzenem nekik, hogy a reklám "célba ért", idén már egész biztos nem veszek sem új készüléket, sem új sim-kártyát, és feltöltés is csak ha nagyon muszáj...
Ezen kívül is vannak bosszantó dolgok. Az egyik az, hogy a kedves nézőtársak miért nem tudnak időben, a harmad kezdetére beérni, miért kell többször azt végigélvezni, hogy a legbelső hely tulajdonosa mindenkit felállít, és nem lehet látni a pályát. Ha már eddig fontosabb volt a perecke-sörike-pisike szentháromság, akkor miért nem lehet megvárni a következő játékmegszakítást.
Illetve miért kell felállni, ha helyzet van? Ez a csendes "divatdrukker"-szektor, ne tessék már izgágáskodni mások kárára! Mellettem egy kisfiú ül, mindenről lemarad, mert már rég lezajlott az esemény, mire az apukája felkapja.

De vissza a meccshez. A koreaiak nyomnak, mi nagyon lekonyulunk, naná, hogy jön az egyenlítés. Tíz perc van hátra, nehéz lesz. Pláne úgy, hogy a bíró kényesen ügyel arra, nehogy megfújja a hazai pályát. Helyette inkább ad egy kiállítást nekünk, ez már végképp túlzás, pláne úgy, hogy Ladányit az egyenlítő gól előtt lekaszabolták.
Aztán öt perccel a vége előtt valahogy ütünk egy gólt. A zebra még próbálkozik, elmegy videózni. Vibrál a feszültség a levegőben, amikor leteszi a mikrofont, szuggerálom ezerrel, hogy középre korcsolyázzon.
Sikerül, megadja!

Persze a koreaiak nem törnek meg - valahogy nem az a fajta nép -, nehéznek tűnik a vége. Majdnem egy percig. Ekkor Sofi üt még egyet, egy perc alatt nagyot változik a világ! Majd az utolsó előttiben még egyet.
A koreaiak meg lehozzák a kapust. Értelme nincs, de bizonyára ekkora küzdés után nem akarnak ilyen nagy különbséggel kikapni. A sors kegyes hozzájuk, nem kapják meg az ilyenkor "kötelező" ráadást...

A végén a közönség tombol, repülnek a csokik... Hatalmas küzdelem volt, mint mindig, ha erre van szükség...
Promontor jól járt, a japán meccs sem lehetett volna izgalmasabb...