Hétvégén Halottak Napja. Pontosabban jövő kedden, de az ilyenkor szokásos temetőlátogatást hétvégén szoktuk lerendezni. Még pontosabban két hétvégén, mivel Anyukám szülei az Alföldi Megyeszékhelyen nyugszanak, ahhoz meg nincs kedvem, hogy egy egész hétvégét temetőkben töltsek. Ezért oda mindig egy héttel korábban szoktunk menni. Meg ha ott vagyunk, akkor meglátogatjuk a Keresztszüleimet is.

Ezeknek a látogatásoknak - természetesen - saját koreográfiájuk van. Kezdődik azzal, hogy az Alföldi Megyeszékhelyig tudom az utat, viszont a temető környékén már elbizonytalanodom, az utolsó mellékutcás szakaszt mindig más-más nyomvonalon küzdöm le. Következő kedves toposz a parkolóhely-keresés. Az év egyéb időszakaiban ez nem probléma, de ilyenkor hiába megyünk egy héttel korábban, mások is ezt teszik, ezúttal csak a "sárosban" találok helyett. Következik a virágvásárlás. A temető előtt megvannak a fix telepítésű árusítóhelyek, de ilyenkor - szó szerint - felvirágzik az idényjellegű mörcsendájz, alkalmi pavilonokból is árulják a növényeket. A Kiccsaj meg is áll az elsőnél, szimatolja a labdarózsákat. Az eladó néni kedvesen mosolyog, nem hajt el, hogy ne piszkáljuk a terméket, döntök, ezúttal labdarózsákat viszünk, eltekintünk a szokásos szekfűtől. Veszek kétszer három szálat (Nagyszüleim számomra ismeretlen, de nem firtatott okból külön helyen nyugszanak), majd elindulunk a temetőbe. Persze a Kiccsaj nem hagyja magát, Ő akarja vinni a virágokat. Kompromisszum születik, egyet hozhat, a többit én viszem. Közben kiderül, hogy az előre megvett mécsesek a kocsiban, a gyufa meg otthon maradt. Sebaj, visszamegyek, illetve az egyik alkalmi árustól veszek egy doboz  gyufát. Gyufát nem szoktam venni, a sütő elektromos, a főzőlapban meg van szikragyújtó, míg várom a sorom, töprengek, most vajon mennyibe kerül. Gyerekkoromban még negyven fillér volt, sorra kerülök, kiderül, húsz forint.

Végre bejutunk a temetőbe, elindulunk megkeresni Nagymamám sírját. Természetesen a parcellaszámot nem tudom, két temetőlátogatás között meg mindig elfelejtem az útvonalat, ezért ez a momentum is kétesélyes. Ha elsőre sikerül megfelelő helyen balra lefordulni, akkor sima ügy, különben negyedórás eltévedéses bolyongás. De most mázlim van, gyorsan odaérek. A Zasszony meg a Kiccsaj kicsit lemarad, a Feleségem próbálja magyarázni, hogy most Apa nagyszüleit látogatjuk meg, illetve az emlékművüket, mert őket már nem lehet látni. Persze a Kiccsaj két és fél évének minden magabiztosságával rávágja, hogy Ő látja őket. Én közben helyükre vázázom a virágokat, és igyekszem meggyújtani a mécsest a pont erre az alkalomra feltámadó szélben. Közben eszembe jutnak a régi idők, amikor még csak egyszerű teamécseseket lehetett kapni, nem mindenféle üvegkalickás csodákat. Meg, hogy azokkal milyen jókat lehetett küzdeni, mivel állandóan elaludtak a szélben, a sírnál töltött kegyeleti idő alatt akár egy doboz gyufa is elfogyott. Közben befut a család is, a Zasszony szerint nem állnak jól a virágok, elkezdi át rakosgatni őket. Persze az első verzió nem jó, a második sem, a tizenötödiknél tiszta ideg vagyok. A kontinuitás most is megvan, Anyukám is pont ezt szokta csinálni. A harminchetedik változatnál végre - én nem nagyon látom a különbséget az elsőhöz képest - végre jónak van nyilvánítva az eredmény. Közben én már ötödszörre szedem le a Kiccsajt a környező sírokról.

Mielőtt kezdődne az egész előről, kihasználom az alkalmat, és elindulunk Nagyapám sírjához. A szél - ideiglenesen - megáll, áthat a temető csöndje, amit csak a földre hulló levelek landolásának nesze tör meg időnként. Nagyapám sírjának megtalálása viszonylag egyszerű, csak türelmesnek kell lenni, mert az utolsó soron kell jobbrafordulni. Ez azért nehézkes, mert mindig benne van az emberben, hogy "jajj, már túlmentem", és korábban visszafordul. De ezúttal kötélből vannak az idegeim, kivárom a megfelelő pillanatot, csak ott kanyarodom. A lekanyarodást követően kezdődik az egész előlről, a sír viszonylag messze van, itt is kell a kitartás, a kételyek határozott elhessegetése. Most apró nehezítés is van, sírkövesek dolgoznak a parcellában, és pont Nagyapám előtt parkolnak, eltakarva a nyughelyet. De megtaláljuk. Itt megismétlődnek az előbb leírt képsorok, a szél feltámad, küzdök a mécsessel, közben a Zasszony tizennyolc kisérlet alatt helyére illeszti a virágot.

Indulunk kifelé. Szerencsére ez már egyszerű, csak a párhuzamos "főúton" kell visszamenni. Itt is van "ismerős pont", az Alfödi Megyeszékhely Olimpiai Ezüstérmes Súlyemelőjének sírja. Amikor elmegyünk mellette, mindig eszembe jut a szöuli közvetítés, hogy drukkoltam Neki, a szakítás után még első helyen állt, de a lökés nem sikerült, ezért lett "csak" ezüst. Három év múlva az autóvezetés sem sikerült, a Megyeszékhely határában balesetet szenvedett...

Kiérünk a kapun. A "hivatalos" programnak vége, megyünk a Keresztszüleimhez, innentől a nap vidám családlátogatással, vendégeskedéssel telik.
Érdekes módon oda mindig egyből odatalálok...