Miután jól összevásároltam az eszközöket, gondoltam, itt az ideje megkezdeni a melót. Újra az informatikában szerzett tapasztalataimat próbáltam alkalmazni, ezért úgy döntöttem, mielőtt szétberhelem a legjobban szem előtt lévő, lépcső melletti részt, afféle pilotként megpróbálkozom a legtávolabbi darabbal.
Neki is álltam csiszolni. A gépesítéstől várt gyors haladás azonban elmaradt. A korlát alaposan megviselt tetején ugyan sikítva menekültek a festékdarabok, de a függőleges részekkel meggyűlt a bajom. A szögletes részek oldalfalához nem fért oda a gép, ezért csak a kefe oldalával tudtam dolgozni, ami éppen csak megkarcolgatta a vasat. A köralakú részeken meg egyszerre olyan kis felülethez ért az eszköz, hogy az első rúd "levetkőztetése" lemerítette a készüléket. Ezen a ponton becsöngettem a Szomszédhoz.
A Szomszéd eredetileg tévészerelő, de legnagyobb bánatára - aminek gyakran hangot is ad - tönkretették a szakmát. Ebben van is valami. Gyerekkoromban ha elkezdett vibrálni a kép, vagy éktelen sípoló hangot adott a készülék, akkor hívtuk a szerelőt. Emlékeim szerint először valami Sanyi volt a Mester, aztán egy idő után a Szomszédot hívtuk. Tehát jött a Mester, lecsavarozta a hátlapot, rádugott valami analóg műszert, kicsit kotorászott, elővette a pákát, majd két perc múlva diadalmasan felmutatott egy kis hengeres izét, aminek a két végéből egy-egy drót lógott ki (azt hiszem, diódának hívták), hogy az a bűnős. Beszerelt egy jó példányt, ismét rádugta a műszert, tekergetett valami potmétert, és újra működött a tévé. Na, ez manapság nem így megy. A tévéket is telizsúfolták mindenféle csippel, ezeket is laptoppal kell diagnosztizálni, és a szükséges szoftver (ami megmondja, hogy a készülék jobb vagy a bal felét kell teljes egészében kicserélni) természetesen csak a szakszervizeknek van meg. Ráadásul mostanában vett mindenki "lapostévét", az meg állítólag öt évig elműködik, utána meg kuka.
A Szomszéd amúgy mindenhez ért. A törött IC-jű zsebrádiót simán átforrasztja, a harmincéves redőnyautomata elszakadt rugóját megcsinálja, és a ház építésekor abnormálisan megtervezett, majd a felújításkor összekutyult csengő-áramkör helyreállítása sem okozott Neki akadályt. Ezek alapján reméltem, hogy némi korlátdörzsölés sem okoz majd problémát. Nem is okozott. Megszakértette a művemet, mondta, hogy jó, csak nem igazán hatákony. Majd eltűnt a pincében, és tíz perc múlva került elő ismét egy zacskóval a kezében. Először elővett egy nagy itatóspárnához hasonlító eszközt, aminek az alján smirgli volt. Kettőt suhintott a korlát tetején, ettől máris leugrott a festék, kábé egy méter hosszan. Majd a rúdon átfűzött egy hosszabb csíkott, és elkezdte húzogatni. A festék most is repült a helyéről. Mondta, hogy így kell ezt csinálni, durva smirglivel.
A legutóbbi lakásfelújítást követő javítgatásokból még maradt egy kis smirglim, úgyhogy elővettem, és ezzel áltam neki a rudaknak. A probléma csak az volt, hogy ezek falak apró hibáihoz haználható finom kis példányok voltak, a korlát durva rücskein gyorsan elkoptak. A hatékonyság viszont így is sokszorosa volt a gépi módszernek.
Másnap elmentem a borászboltba, és megvettem a legdurvább smirglit amit árultak, a Zasszony meg a Lehetetlen Időben Nyitvatartó boltban beszerezte az Itatóspárna közeli rokonát az Egérfogót. Az Egérfogó abban különbözik az Itatóspárnától, hogy nem rászögelni kell a smirglit, hanem a kis csappantyúkkal rácsíptetni. Nekiálltam egy újabb vízszintes szakasznak, és láss csodát, a festék vidáman hersenve távozott a vasról. A sikerélményen felbuzdulva nekiálltam a "huziga módszernek", de a dörzsi egy pillanat alatt elszakadt. Elszaladtam a Szomszédhoz, aki közölte, hogy inkább vászonhátú csiszolóalkalmasságot kéne alkalmazni, nem papírt. Hirtelen ötlettől vezérelve, nekiálltam a rudaknak az Egérfogóval. Ez megint jó ötletnek bizonyult, mert gyorsabban lejött a festék, mint a huzigálással. Miután ledörzsöltem egy komplett szakaszt, jelentkeztem a Szomszédnál, hogy akkor fessünk. Kibontottuk a festéket, és ismét jött a döbbenet. A bordónak árult festék Ferrari-piros volt... Mondtam a Szomszédnak, hogy akkor hagyjuk, mert a Zasszony már a bordótól kiakadt, a piros még távolabb van a barnától, biztos nem lesz jó. De a Szomszédnak tetszett a szín, ezért a lecsiszolt részt megkentük, afféle edzésként. Közben kiderült, hogy a vásárolt ecset sem jó, hullatja a szőrét, inkább vulkanizáltat kéne venni. Lekentük a korlátot, még a felénél sem jártunk, mikor jött a Zasszony, hogy ez ronda. Közben hazaért a Szomszéd Lány is, és jelezte, hogy szép szín a piros, de olyan érzete van, mintha játszótéren lennénk... Erre a Szomszéd megtört, mondta vegyek még festéket, hogy legyen a teljes korlátra, van neki régről barna meg fekete, majd keverünk valamit.
Másnap vettem még a bordónak árult pirosból, meg találtam egy ecset szaküzletet, ahol igazi vulkanizált, fekete sertéssörte pemzlit is sikerült beszerezni. Nekiálltunk keverni. Illetve a Szomszéd kevert, én meg odaráncigáltam a Zasszonyt, hogy szóljon ha jó. Került a "levesbe" fekete, barna, sőt még az előző festés anyagából is találtunk egy dobozzal. Fél óra után a Zasszony megunta, és mondta, hogy ez jó lesz. Gyorsan lefestettük a próbadarabot, az eredmény fenomenális lett! A festék ugyanis színjátszó. Ha nagyon rásüt a nap, akkor mélyvörös, közelről bordó, borult időben pedig barna színben pompázik!