Múlt szombaton születésnapja volt egy barátomnak. Méghozzá a negyvenedik. A felesége meglepetésbulit szervezett a "jeles" nap alkalmából, amire én is meghívást kaptam. Gondolkodtam, mit vigyek Neki ajándékba. Az Ákos 40 CD gyorsan el lett vetve, biztos nagy öröm lett volna negyedszerre is megkapni... Végül sütöttem egy tepsi muffint, azt egyrészt szereti, másrészt a saját készítésű ajándék az igazi, és különben is negyven fölött minden muffin ajándék. 

A buli Óbudán volt. Kocsival nem akartam menni - hátha lesz valami "koccintás" -, "tömeggel" háromszori átszállás - múlt szombaton esős, hideg idő volt, fene se akart egy órát zimankódni -, így megkockáztattam egy taxit. A tizenhét éve megszokott társaságot hívtam, a munkahelyemen mindig is ez volt a cégpoliszi -, és mivel normálisan szoktak szolgáltatni, privátban is velük szoktam utazni.
De most belenyúltam a kivételbe.

Beszálláskor - Citroen Picasso -, letettem a muffinokat rejtő tortásdobozt a műszerfalra. Mondtam, hogy mindjárt bekötöm magam. Ahelyett, hogy segített volna előcibálni az övet, elindult. Majd hatalmasat fékezett, mintha észre se vette volna a tortásdobozt, és nagy lendülettel szidni kezdte az előtte lévőt, hogy micsoda dolog, hogy pont előtte akar rükvercben beparkolni.
Kiértünk az utcából, aminek a végét valami közlekedés-szervezési zsenialitással sikerült tavaly úgy átalakítani, hogy csak jobbra lehet kikanyarodni. Emberünk természetesen átvág két záróvonalon, elvégre balra kell menni. Majd elkezd káromkodni, amikor észreveszi a kamerákat.
Próbálom vígasztalni, hogy szerintem nincs bekötve... Ezt arra alapozom, hogy Atyám heti szinten követi el ezt a "turpisságot", de csekk még sosem érkezett.
- Kifizeti, ha mégis? - kérdezi a Szakma Gyöngye - mert én TUDOM, hogy be van kötve!
- Nem, - mondom - nem én mondtam, hogy lépje át a záróvonalat. A megnyugtatónak szánt gondolatot magamban tartom, okos emberekkel felesleges vitázni...

Haladunk párszáz métert, ekkor észreveszi a tortásdobozt, próbál vicces lenni.
-Nekem hozta a tortát? Mert azzal is lehet ám fizetni...
Mondom, hogy csalódna, mert muffin van benne, majd annyi rosszallással, amennyit csak bele tudok sűríteni a hangomba közlöm, hogy buliba megyek, és ez a barátom szülinapi ajándéka.
Erre picit visszavesz, a Margit körúton csendben van, majd a Dunaparthoz történő lefordulásnál ismét elkezd káromkodni. Hozzá nagy lendülettel magyaráz, hogy a "csaj" a kanyarodósávból ment tovább egyenesen. Piros lámpát kapunk, átmegy Igazságosztóba, vadul dudál, meg integet a "csajnak", az persze nem reagál rá. Természetesen ez is hangos megjegyzés tárgya...

Kiérünk a Dunapartra, szkeptikus megjegyzés jön, hogy sikerült a leglassabb sávba állni.
-Nem baj - mondom - háromnegyedre kell ott lennem, még bőven van idő, nem kell sietni...
-Nem szeretek tötymörögni! - kapom a "lesajnáló" választ.

Lassan elérkezünk a Bécsi úti Kótyavetyésbe, kérdezi melyik a Shop Stop. Fogalmam sincs, mondom, talán figyelje a táblákat...
Nagy nehezen odatalál, benavigál a célrészlegbe, majd közli, hogy nem menne el a vendéglőig, mert bonyolult visszatolatni.

Ezen már nem is csodálkozom. Ő egy picit igen, amikor "forintra" pontosan elkérem a visszajárót...