Kezdetben vala a kocsonya és a tévézés. Gyerekként a bulizás még túlzás lett volna, meg valahogy a tévé is nézhetőbb volt.

Gyerekkorom az úgynevezett szocializmusra esett. Akkoriban - főleg a baráti körök suttogó szalonellenzékiei szerint - hiánygazdaság volt. Például az első narancs, banán - mangóról előbb nem is tudtunk, később csak álmodoztunk róla - mindig december elején jelent meg a boltokban, nem lehetett egész évben kapni. Tudtuk is értékelni a mikulásra kapott egy-két kiló gyümölcsöt!
A tévé is így működött. Nem volt ezernyi szennycsatorna, kb. másfél adó volt, az is állami kézben. Mondhatni pártirányítás alatt. És valahogy az elvtársak úgy gondolták, hogy év végén ki kell tenni magáért a tévének. Vagyis jobb, szórakoztatóbb műsort kell csinálni, mint év közben. Bele is adtak apait-anyait, megvolt a szellemi narancs-banán, elővették azokat a humoristákat, akik évközben soha (Hofi) vagy csak ritkán (Markos-Nádas, Bandó) szerepeltek a képernyőn. Jó is volt a műsor. Tudott hatni az újdonság varázsa, másrészt a művészeknek is volt idejük "gyűjteni az anyagot", nem volt futószalag-íze a dolognak.

Később jöttek a bulik. Ezek fő jellemzője az volt, hogy Iván találta ki hová menjünk, mert Neki voltak buliszervezői hajlammal megáldott ismerősei. Ezeken a bulikon érdekes arcokat lehetett megfigyelni.
Egyik évben volt egy srác, aki nem sokkal szilveszter előtt szerelt le, de még nem volt túl a posztmilitáris traumán. A feszültség enyhítésére magához szólított egy üveg vodkát, és nekidőlt a falnak. Ahogy ürült az üveg, úgy csúszott lejjebb és lejjebb a fal mentén. Mire kiürült, a gyerek el is érte a padlószintet. Ekkor új program után nézett, és mivel ez volt kéznél - pontosabban gyomornál - felfelé rollback-elte a vodkát. Hajnalig békésen feküdt a rókaalomban, ekkor a társaság úgy döntött, hogy lenéz a városba, a srácot meg kitették a lépcsőházba. Érdekes lehetett az ébredése...
Egy másik alkalommal egy alkoholgőzös fiatal állt elém, illendően bemutatkozott, hogy őt Péternek hívják. Majd feltett egy találós kérdést:
    - Tudod, mit mondanak a nők az ötödik orgazmus után? - kérdezte.
(Valószínűleg csajozási célzattal érkezett, csak a sok alkohol miatt már nem ment annyira a célközönség pontos pozícionálása.)
Sejtelmesen mosolyogtam, próbáltam sugallni, hogy persze tudom, csak hát ugye diszkréció is van a világon. De a srácot nem érdekelte, egy újabb adag hagymás-alkoholos gőzfelhőben érkezett a megfejtés:
   - Köszönöm, Péter!
Kicsit untam már, gondoltam kiakasztom egy kicsit:
   - Ahha, ezek szerint eddig minden nővel tíz évig jártál!
A poén ült, a gyerek érdekes pózba merevedett, a buli előrehaladtával sem csökkent a sokkhatás, még az éjféli visszaszámláláskor is ugyanúgy állt a csávó.

Aztán megismertem a Zasszonyt, és elkezdtem kispolgárosodni. Véget ért a "kitudjahol" bulik korszaka, elkezdtünk étteremszerűségekbe járni szilveszterkor. Olyan helyeket választottunk, ahol volt valami rafinált menü meg élőzene, vagyis lehetett egy utolsó - ínyenc - terhelést adni a gyomornak, majd a bevitt kalóriahalmot le is lehetett mozogni.
Ezek voltak a legjobb szilveszterek, az évek során egyszer nyúltunk csak mellé, amikor a Centrálba mentünk. Külön hangsúlyoztam, hogy kétszemélyes asztalt kérek, mégis többször hozzánk akartak ültetni másokat. Még most is szégyellem kicsit magam, remélem a védekezésképpen elengedett hangos böfögéseim nem rontották el mások szórakozását.
A mennyiségi szemlélet ott is megnyilvánult, hogy annyi asztalt zsúfoltak be, hogy táncolni alig maradt három négyzetméternyi hely. Cserébe viszont a kajával spóroltak. Svédasztalos rendszerben osztották, csak éppen nem töltötték újra a tálakat.
Az egész azért volt bosszantó, mert ilyenkor úgyis drága a belépő, ezt tudomásul is veszi az ember, de akkor legalább ilyen pitiáner húzásokkal ne rontsák el a szórakozást.

Amikor megjött a Kiccsaj, akkor vége lett ezeknek a kiruccanásoknak, maradt az ithoni ücsörgés, tévézés. Csak közben jól felhígult az egész.
A mai "elvtársak" már nem akarnak kitenni magukért, tesznek nagyívben a tévénézőkre.
Vagy bedobnak pár lejárt filmet, vagy az évközben már unalmasra koptatott műsoraikból dobnak össze valami szilveszteri hakniízű nézhetetlent. Ahogy a mangóról is kiderült, hogy - legalábbis amit itthon lehet kapni - tök ízetlen...
Már tavaly is alig bírtam ki éjfélig - csak a környékbeli petárdák folyamatos durrogása tartott ébren -, idén tíz percnél tovább nem tudtam nézni.
Kínomban bekapcsoltam a rádiót, kabarét hallgattam. Ami meglepően jó volt. Párszor még röhögtem is rajta. Csak azt nem értem, ezt még hogyan nem sikerült tönkrevágni?

A szilveszteri nyűglődést végül a Kiccsaj oldotta meg. Fél tizenegy magasságában felriadt, és elkezdett keservesen sírni. Mire nagynehezen megnyugodott, annyira felébredt, hogy nem tudtuk újra elaltatni. Próbáltunk mindent, végül bevetettük az ultima ratiót, lekapcsoltunk mindent, és mi is ágyba bújtunk, hogy akkor alszik mindenki.
Nem tudom, hogy ez mikor hatott a Kiccsajra, rám mindenesetre gyorsan, szinte azonnal elaludtam, kihagytam az egész éjféli hercehurcát, durmoltam reggelig...

Boldog Új Évet Mindenkinek!