Tüntetgettek a közszolgák a hétvégén. Mintha arról is szó lett volna, hogy sztrájkolgatni is fognak. Mint manapság minden, ez is megosztja az embereket. Aki közalkalmazott,  ezerrel háborog, hogy a kis pénzéből is elvesznek, pláne úgy, hogy az csak a nevében tizenharmadik, valójában a rendes fizetéssel együtt - azt kissé kozmetikázva - havonta kapja. A multiknál senyvedő öltönyös- és melósruhás rabszolgák meg azon vannak kiakadva, hogy a "körömlakkjucik" nem elég, hogy nem dolgoznak, még tüntetgetnek is. Elvégre a Tesco-ban nincs tizenharmadik havi, még gyakran szabadság sem, ami amúgy szükséges, ha az ember valamilyen ügyet el akar intézni.

Erről eszembe jut az a történet, amikor a Kiccsajt kellett forgalomba helyezni. A kórházban ahol megszületett, igen fejlett volt az adminisztrációs rendszer, vizsgálat előtt bementünk a porta melletti kis helyiségbe, ott elkérték a személyit, zongoráztak fél percet a számítógépen, kinyomtattak pár vonalkódot, és máris lehetett is menni. Csak az unott orvosokkal és a mogorva nővérekkel kellett megküzdeni, a papírokkal nem. A Nagy Esemény másnapján az egyik adminisztrátor elmagyarázta, hogy elkészítették a papírt, minden nap jön érte az önkormányzat, menjek be és anyakönyveztessem a Kiccsajt. Az okmányirodában pedig csináltassak Neki lakcímkártyát. A Hivatal malmai körmöt lakkoznak, ezért vártam két napot, majd kora reggel bementem a magos önkormányzatiába. Az ügyfélszolgálati idő kezdete előtt fél órával még sikerült elcsípnem a kettes sorszámot, úgyhogy csak lent a portán kellett várnom, hogy lehessen felmenni. A karámban. Mert a nyolcadik kerület ügyfélbarát önkormányzata egy helyes kis karámba tereli a várakozókat. Kivártam a sorom, végre feljutottam, ahol röhögve közölte a pasi, hogy a kórház nem vitte át a papírokat, jöjjek máskor. Visszamentem a kórházba, megkérdeztem az adminisztrátort, aki mondta, hogy két napig nem jöttek át a tanácstól a papírokért. Miért? Csak, szokott ilyen lenni. Másnap ismét megkérdeztem, mondta, hogy odacsörgött, végre elvitték. Biztos, ami biztos, felhívtam a "kedves ügyintézőt", hogy átért-e a paksaméta. Nagy utálkozva közölte, hogy igen. Megkérdeztem azt is, hogy szombaton lesznek-e. Éppen Négynapos Hétvége közeledett, és erre a hétre esett a Ledolgozós Szombat. Sajnos, hangzott a válasz...
Elmentem szombaton, ismét élveztem a nyócker tanács "vendégszeretét", de ezúttal, ha nehezen is, de megkaptam a papírost. Utána átballagtam az okmányirodába, letéptem a sorszámot, látom, "ezrek" előttem, előveszem a magammal hozott regényt... Egy perc múlva kijön egy kisfőnök-fellépésű hölgy, kérdezi, ki van itt "újszülött-lakcímigazolványos". Ketten jelentkezünk, engem odairányít az egyik ügyintézőhöz, a mellette lévő ablakhoz beül maga.
Tíz perc múlva kezemben a kártya, közben az ügyintéző hölgy kitölti az anyakönyvi programban azokat a mezőket, amiket Unottka az imént elfelejtett, már távozom is.

A fenti történet alapján a közszolgálati mizéria ezen részének megoldása egyszerű. Unottkát el kell küldeni a francba, a munkáját és a pénzét meg át kell adni az okmányiroda dolgozóinak...