Mármint a francia kerékpáros körversenyt. Hat éve egy kellemetlen betegség miatt hetekig itthon kellett maradnom, unalmamban belenéztem a közvetítésbe. Maga a verseny nem ragadott magával túlzottan, elvégre mi izgalmas van abban, hogy egy rakat csiricsáré ruhába öltözött fickó teker órákon keresztül.

Na, de azok a szép francia tájak! Nem tudom, hogy csinálják, de hiába több mint háromezer kilométer a táv, átlag két kilométerenként akad valami látnivaló. Hol egy szép hófödte hegycsúcs, hol egy vízesés, de a leggyakoribb a kastély. De nem ám olyan lerobbant, mint nálunk (pl. Eszterházi kastély, Fertőd), ahol minden második szobába jut egy-egy darab bútor, hanem olyan, mintha most épült volna. Franciaország gyönyörű. És izgalmas. Főleg Párizs. Ahová ezek az ügyes gallok annyi látnivalót zsúfoltak be, hogy hiába voltam ott - az itt időnként kommentelőként felbukkanó Ivánnak hála- kétszer is, nem állítom, hogy akárcsak a töredékét is láttam volna annak, amit érdemes megnézni. Tudja-e például a Kedves Olvasó, hogy az Eiffel-torony valójában barna, csak nagy távolságból - ahogyan a filmekben mutatják - tűnik szürkének?

Párizsban sok érdekes dolog is történik az emberrel. Egyik este a diákmenzán jegyvásárlás közben szólt a csapat egyik  tagja, hogy kéne még öt frank. Mielőtt a pénztárcámba nyúlhattam volna, egy erősen arabnak kinéző srác ránkfütyült, és egy emeletről lejjebbről feldobott egy ötfrankost. Honnan tudott magyarul? Miért gondolta, hogy nincs pénzünk? Miért akart kisegíteni minket? Mindezt kb. öt másodperc alatt? Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni, mivel azonnal el is viharzott.
Büszkén mondhatom, hogy alig egy hónappal a 98-as focivébé után bejutottam a döntő helyszínére, a Stade de France-ba. Nem volt semmi esemény vagy szervezett látogatás, csak nyitva volt és bementünk. A franciákat nem nagyon érdekelte, hogy mit keresünk ott, úgyhogy a gyepre is bejutottunk. Jót röhögtem, hogy a Görbelábú Gyerekek mit össze görcsölték magukat, hogy oda eljussanak, én meg csak egyszerűen besétálok és ott vagyok.

A fanciák amúgy érdekes népek. Ha németül vagy angolul szólsz hozzájuk, akkor azonnal eljátszák, hogy nem beszélnek idegen nyelvet. De próbálj csak meg franciául szólni hozzájuk! Az akcentusból egyből kiszúrják, hogy külföldi vagy, egyből jön a következtetés, hogy akkor csak angol lehetsz, és onnantól csak angolul hajlandóak hozzád szólni. Még annak ellenére is, ha jelen sorok szerzője a párizsi látogatásra egy hathetes intenzív tanfolyammal melegített, ezért futva a pénze után, meg egyetemistaként élvezve a kihívást, juszt' is erőltette a franciát. Így jöhetett létre az alábbi párbeszéd, amikor egy utazási csekket akartam beváltani:

- Je voudrais 200 fancs, s'il vous plait!
- Signature, please!
- Ici?
- Yes!

De életem legfinomabb gyrosát is Párizsban, illetve annak egy elővárosában ettem. A degeszre tömött pita mellé, hatalmas adag sültkrumpli is járt. Az étteremben csupa hivatalnoknak látszó fekete és arab volt, hiába voltunk mi az egyetlen fehérek, senki nem akart minket meglincselni, ügyet sem vetettek ránk. Amikor fizettünk, az arab tulaj közölte, hogy a mentateára természetesen a vendégei voltunk.

Az ilyen kellemes emlékek felidézése miatt nézem a Tour-t. Az eltelt évek során a hozzáértő kommentár alapján kirajzolódott, hogy a kerékpársportnak is megvan a maga - első látásra nehezen felfedezhető - finom taktikai repertoárja. Olyan ez mint a Forma-1. Ott is csak mennek körbe-körbe, amíg el nem jön a tankolás ideje, és ilyenkor a riporterek extázisban üvöltenek, hogy kinek sikerül tovább kinn maradnia, hogy ilyenkor a könnyebb autóval gyorsabb köröket megtéve a másik elé kerüljön. Na ilyen a kerékpársportban a hegyi szakasz. Mert sík vidéken ritkán történik izgalmas dolog. Mindig akad egy-két vállalkozó, aki megszökik, vagyis elszakad a főmezőnytől, a táv nagy részén ketten-hárman erőlködnek, hogy aztán néhány tíz kilométerrel a vége előtt a peloton megúnja a virgonckodást, és nagyobb sebességre kapcsolva utólérje őket. A peloton tagjai a végén kevésbé fáradtak, mivel egy tömegben, szélárnyékban haladnak, így kevesebb energiát használnak el, mint a szökevények. De a hegy az mindig más. Ott mindenki olyan lassan megy, hogy nincs jelentősége a szélárnyéknak, ráadásul felfelé, úgyhogy aki elfárad, az jól le is marad. Vagyis a Tour a négy-öt hegyi szakaszon, esetleg a két-három időfutamon dől el, tehát a huszonegy etapból csak hat-hét, ami izgalmas.

Van a Tour-ral még egy probléma. Olyan, mint az Alapítvány trilógia, nincs idő megszeretni a kedvenceket. Mert kiből is lesz kedvenc? Aki a reménytelen helyzet ellenére többször is vállalkozik sík szakaszon a szökésre, esetleg csodával határos módon sikerül is neki. Ilyenkor hiába lesz szimpatikus az illető, pár nap múlva úgyis megbukik a doppingvizsgálaton, mi meg további izgalom híján gyönyörködhetünk újra a szép francia tájban...