Még a nyolcvanas évek közepén, első gimnazista korunkban elvittek minket egy hétre a Gainzler Etáról elnevezett építőtáborba. Az építőtábor egy kis balatoni faluban helyezkedett el, feladatunk a helyi termelőszövetkezet almaszedő kapacitásának bővítése volt.

Ám ezt a bővítést nem nagyon sikerült megvalósítani. Az évfolyam nagy része tősgyökeres budai gyerekből állt, a fizikai munkához egyáltalán nem voltunk hozzászokva, az „almásról” is inkább a pite, mint a finom gyümölcs termőhelye jutott eszünkbe. Napjaink inkább dumálással, bohóckodással, mint szorgos almaszedéssel teltek. Nem nagyon törődtünk a mellénk kirendelt „agromókus” gyakori rimánkodásával, hogy szárral együtt szedjük az almát, és ne dobáljuk, hanem helyezzük a gyümölcsöt a vödörbe. (Az ütődött, szárnélküli darabok csak „léalmának” voltak jók, míg a rendesen leszedett példányokat exportálni lehetett külföldre.)

- Kopog az alma, kopog az alma! – hallatszott szinte egész nap szegény agronómus hangja.

Ez a fajta hozzáállás nem tett túl népszerűvé minket a velünk együtt dolgozó helyiek körében. (Valljuk be őszintén, igazuk volt, hisz egész évi munkájuk eredményét és ezzel a jövedelmüket herdáltuk el nemtörődöm magatartásunkkal.)

A feszültséget növelte, hogy mi csak ebédig dolgoztunk, és ennek megfelelően jártunk el a földekre kihúzott lajtoskocsi tartalmával, a napot végigdolgozó felnőtteknek délutánra ritkán maradt víz.

Rossz hírünk pillanatok alatt elterjedt, a falu egyetlen kulturális és kommunikációs intézményében, a 4237. számú helyi italboltban gyakran csak úgy emlegettek minket, hogy azok a „bunkó pestiek”.

Kifogásolnivalónk azért nekünk is akadt. A szállás minősége nem volt éppen ötcsillagos, többünk lepedője szakadt volt, de mindegyikünk ágyneműjén virított valamilyen gyanús folt. A legneuralgikusabb pontnak mégis a helyi téesz szervezésében megoldott étkezés bizonyult. Az étel sem bőségesnek, sem finomnak nem volt mondható. Ez az első napokban még nem zavart minket, de amikor elfogyott a szüleink által csomagolt vésztartalék, helyzetünk egyre reménytelenebbé vált. A falubeli kisbolt készletét a helyiek már kora reggel felvásárolták, a már említett kulturális központban meg csak üdítőt és ropit tudtunk vásárolni.

Tudós barátom, Zoli precízen vezetett naplójának egyik legreménytelenebb mondatának az egyik reggeliről megemlékező „nagydarab, száraz kenyér” bejegyzés bizonyult.

A mélypontot, amely a címben említett „éhséglázadáshoz” vezetett, a virslipörkölttel bolondított sárgaborsó-főzelék jelentette, amit egyik nap kaptunk ebédre. Többen le se mentek az étkezőbe, pár társunkat az erős, műanyagra emlékeztető szag riasztott el. Kis társaságunkban élt a kalandvágy, ezért kikértük az adagunkat. A főzeléknek nem csak a szaga, de az íze is műanyagra emlékeztetett. De ahhoz, hogy eljussunk hozzá, előtte kanalunkat át kellett küzdeni a tetején úszó hatalmas zsírfolton, melyben apró lakatlan szigetként lebegtek a kolbászdarabok. Legtovább Levente cimborám jutott, neki majdnem a felét sikerült megenni. Mi többiek egy-két kanál után undorral toltuk el magunktól a tányért.

Éhesek maradtunk, ezért a tányér leadása után elindultunk a 4237. számú felé, a ropi hirtelen mennyei csemegévé lépett elő. A kocsmáros mogorván fogadott minket, addigra már elterjedt a faluban az „éhséglázadás” híre. Mivel a fejenkénti egy-egy zacskó ropi, amit kaptunk – több nincs, új szállítmány csak a jövő héten – gyorsan elfogyott, ezért ottmaradtunk egy kicsit üdítőzni. Közben megérkeztek a helybéliek, hangosan tárgyalták, hogy ezeknek a bunkó pestieknek semmi sem jó, most az a finom sárgaborsó mehet a disznóknak. Aztán megláttak minket, és úgy gondolták, hogy itt az elégtétel ideje.

- Gyertek, játszatok velünk egy parti rexet, itt legyetek nagyfiúk, ne az ebédlőben! Legyen egy parti tétje, mondjuk tíz üveg sör! – hangzott a kihívás. Ami nem hangzott túl bíztatóan. Gyerekkorunkban mindannyian rexeztünk, de csak olyan kis asztalon, ami ráfért otthon a konyhaasztalra. Kis golyókkal, kis dákóval. Az italbolt sarkában viszont rendes nagy rexasztal állt, amihez rendes biliárdméretű dákók és golyók tartoztak. Ráadásul az idők folyamán a posztót meglátogatta egy-két korsó sör (a pontos útvonalat most inkább ne részletezzük), néhány érdekes hepehupát hagyva maga mögött.

Kis társaságunkban meghűlt a vér. Gyorsan összeszámoltuk, kb. 2-3 partira elegendő pénz van nálunk. Ebből mi nem jöhetünk jól ki – gondoltam – nem elég, hogy gyorsan elveszítjük az egész zsebpénzünket, még jól ki is röhögnek minket a helybéliek.

- Nem lesz semmi baj, bízzátok csak ide! – mondta Zoli. – Majd én játszom velük!

Csodálkozva néztünk társunkra. Zoli nagyranőtt, esetlen fiú volt, az esze vágott mint a borotva, nemhiába készült már elsőben is fizikusnak, ám kézügyessége, gyakorlati érzéke hagyott némi kívánnivalót maga után.

- Csak annyit intézzetek el, hogy megvizsgálhassam azt az asztalt!

Gondoltam, nekünk már nagyjából mindegy, odamentem a főhangadóhoz, mondtam elfogadjuk a kihívást, részünkről Zoli fog játszani, de mivel még sosem csinált ilyet, kérünk negyed óra felkészülési időt.

És Zoli felkészült. Alaposan megvizsgálta az asztalt. A röhögés akkor tört ki, amikor elővette mindig magánál tartott vonalzóját és szögmérőjét, és részletesen végigmérte az asztalt. Természetesen feljegyzéseket is készített. Aztán végzett pár próbalökést, az első messzire repült az asztalról, a második már majdnem bennmaradt, a harmadikkal már sikerült is eltalálni egy másik golyót. De mindez nem szegte Zoli kedvét. Minden lökés után gondosan számolni kezdett, hosszasan gondolkodott, olyan szavakat emlegetett, mint beesési szög, tükrözés.

Közben letelt a negyedóra, a helybeliek egyre többen lettek. Elkezdődött az első parti. Hátunk mögött hallottuk a suutogást, hogy mit akar ez a kókabélű gyerek, Józsi úgyis tönkreveri, elvégre évek óta ő nyeri a falu rexbajnokságát.

Józsi nagyvonalúan átengedte a kezdést, sőt tüntetőleg a másik sarokba vonult, tettetett aggodalmaskodással lehúzta fejét, mutatva, hogy nem szeretné, ha eltalálná a golyó. De nem találta el. Zoli kínos lassúsággal kezdte el lökni, a golyó cserébe a százas lukban landolt.

- Biztos csak mázlija volt – hallottam a helyiek pusmogását. Ám Zoli minden lövése a százas lukban végezte. Az elkövetkezendő tíz partiban is. Csak annyi változás történt, hogy Zoli vigyora egyre szélesebb lett, mi meg lassacskán kezdtük jól érezni magunkat az egyre nagyobbá növő sörtorony mellett. Bár nem értettük mi történt, mindannyian esküdni mertünk volna rá, hogy barátunk már akkor is hőtani egyenletek megoldásával töltötte az időt, amikor mi otthon rexezgettünk.

Tíz parti után Józsi feladta. – Nincs több pénzem, úristen mit mondok otthon az asszonynak! – sóhajtozott.

Béla, az örökös második helyezett, úgy érezte itt az alkalom, hogy kilépjen Józsi árnyékából, játékra jelentkezett. Neki nyolc parti után fogyott el a pénze.

Zolinak egyszer vécére kellett mennie, addig belelestem a jegyzeteibe. Mindenféle fénytani fejtegetések voltak benne, meg lejtőn guruló testek mozgásával kapcsolatos egyenletek, különös tekintettel a különböző anyagok eltérő súrlódási együtthatóira. Hirtelen megértettem, hogy Zoli valójában nem is rexezik, hanem fizikapéldákat hajt végre a zöld posztón. Na, ebben aztán nem fogják őt megverni a helyi dákóbajnokok.

Az elkövetkezendő négy órában ennek megfelelően Zoli végig is verte a helyi rexélet számos jeles képviselőjét. A csatának az vetett véget, amikor a kocsmáros szólt, hogy elfogyott a sör.

Ekkor megköszöntük a játékot, majd elkezdtünk tanakodni, mit is csináljunk a rengeteg itallal. Egy két tanerőről sejtettük, hogy tud megoldást a problémára. Gyorsan kiokoskodtuk, hogy legfeljebb becseréljük pár ötösre a nedüt.

Miközben tanakodtunk, pár helybéli odasündörgött hozzánk. A kocsmában ekkor már síri csend honolt, a korábbi „bunkó pestizésnek” már nyoma sem volt.

- Nem lehetne, hogy nem viszik el a sört a kedves fiatalurak? Inkább kifizetnénk az árát! Új szállítmány csak a jövő héten érkezik, ha ezt most elviszik, sör nélkül marad a falu! – fogta könyörgőre az alkalmi bizottság.

Körbenéztem a kocsmában. Az arcokra őszinte, férfias szomorúság ült ki. Megsajnáltuk őket. Pár napja már nem ettünk semmit olyan igazán jóízűen, át tudtuk érezni, hogy milyen az, amikor valaki hiányt szenved valamiben. Gonosz ötletem támadt.

- Kedves helybeliek – szóltam a kocsma népéhez. - Mi úgysem tudunk ennyi sörrel mit kezdeni, ezért szívesen visszaadjuk, fizetni sem kell érte. Üres gyomorra viszont nem esik jól az ital. Itt már ropit sem lehet kapni, viszont szemben az ebédlőben ott a sok sárgaborsó. Minden tányér sárgaborsó megevéséért visszaadunk egy rekesz sört.

A tömeg felmorajlott, csendes szitkozódás hallatszott. De aztán végiggondolták, hogy egy hétig nem lesz sör, és keserves menetben átvonultak az ebédlőbe. Az adagokat mi osztottuk, természetesen mindenki púpozott tányérral kapott, jól meglocsolva a kolbász levével. Az asztaloknál a keserves sóhajtozás hangja keveredett az öklendezéssel, de lassan elfogyott a főzelék, mi pedig visszaadtuk a söröket.

Érdekes módon másnap rántott hús volt az ebéd, és a továbbiakban sem volt több panasz az ellátásra.