Az ősz beköszöntével ismét felfordult nálunk minden... A Kiccsaj megkezdte az iskolát, a Kiccsaj2 az oviban átvette a helyét, a Zasszony meg - mivel minden gyed, gyes, szabi, pótszabi lejárt - visszament dolgozni. Ezzel nincs is semmi probléma, leszámítva, hogy fél nyolcra be kell érnie a város másik felébe, így a reggeli "pizzakiszállítás" teljes egészében rám hárul.
Két gyerekkel könnyű bánni, kár, hogy csak akkor tudod meg, amikor megszületett a harmadik - biztatgatom magam, miközben próbálom a nagyobbat bebootolni. Mert hiába próbálkoztam előző este fél kilenckor elmagyarázni, hogy tessék aludni menni, különben nem lesz egyszerű a felkelés, ilyen bonyolult összefüggéseket nem sikerül még felfognia. Vagy nem érdekli, elvégre a gyerekek időre történő leszállítása az én dolgom, nem az övé...
A kisebbik szerencsére már ébredezik, legalább is annyira magánál van, hogy össze tudom integrálni a bilivel. Persze félig még kómás, így pisilés közben rá tudom adni a pólóját meg a zoknit. Mivel nyerő szériám van, a pisilés végeztével orvul rácuppantom a bugyit és a nadrágot is. Ebben a pillanatban végleg felébred, és ordítva közli, hogy a póló ujja túl hosszú. De akkor miért ez lett este kitéve????
Próbálom a legegyszerűbb férfialgoritmust - mi van legfelül - alkalmazni, óriási mázlim van, a félve kihajtogatott példány is hosszú ujjú, így nem kell közelharcot vívni azért, hogy az október eleji fagyban ne rövidujjúban menjen.
A hisztire elkezd ébredezni a nagy, így ráuszítom a kicsit, hogy vigye ki a bilire. Na, ezt nem kell kétszer mondani, kezdődik a gyepálás. Addig én kiosonok a konyhába elkészíteni a reggelit. Előtte bedobok egy műzliszeletet a Kiccsaj uzsonnás dobozába és beteszem a táskába, jobb ha nem látja, mert akkor elkezd mást követelni.
A szobában zajló kedélyes ordítozásra - amit néhány tompa puffanás tesz változatossá - ügyet sem vetve implementálom az Iskolakompatiblis Reggelit. Ami nem más, mint egy párizsis zsömle fele, amire majonézzel ráügyeskedek egy mosolygós fejecskét. Mert a jól elvégzett feladatra azt adnak pirospont helyett... Vagy ki tudja, a sulihieroglifák hierarchiáját még nem kérdeztem meg a tanító nénitől, enélkül is van elég baja szegénynek. Mert ugye nem elég, hogy harminc élénk kiskölköt kell kordában tartania, de emellett még intézheti az összes pénzbeszedést, adminisztrációt, meg rögtönözhet kedvére, ha a kedves szülőnek nem sikerül valami kelléket immáron egy hónapja beküldeni a gyerekkel.
A szobában lassan véget ér az el-alameini csata, a vesztes hadak elvonulnak a fürdőszobába. Közben retusálom a mosolygó fejecskét - a flakon alján kevés már a majonéz, így a matéria mellett kiáramló levegő gyakran módosítja a röppályát, illetve a távozó mennyiség sem egyenletes -, parizershop.
Mikor végzek, rohanok a füribe, természetesen késő, a Kiccsaj már túl van a dolgon, a papírt persze beledobta a bilibe. Ezredszerre is elmondom, hogy mellé dobja, nem egy nagy élmény puszta kézzel kipecázni a pisából, de ezen már nincs kedvem mérgelődni - a bal fülem hasogat, érzem, lesz még itt fordulat -, inkább kibontok egy virtuális pezsgőt a jubileum alkalmából.
Lassan kiér a konyhába, alapvetően tetszik a reggeli, csak tegyünk rá szemöldököt, ezúttal kecsapból. Jó, teszünk... A reggeli hitchkocki elemekkel bővül, de végre elkezd enni.
Kihasználom, hogy nyugton van, addig ráadom Kiccsaj2-re a cipőt és a kabátot, és én is felöltözöm.
Majd vissza a konyhába, és rövid közelharc árán belenyomom a nagyba a köhögés elleni szirupot. Ami ugyan nem használ - valahogy mindig mindegyik köhög vagy náthás -, cserébe viszont rossz ízű.
Beparancsolom a szobájába, hogy kezdjen öltözni. Zokni, bugyi felkerül - kb. tíz perc alatt, sokszori könyörgésre -, majd közli, hogy az előző nap kiválasztott nadrág szoros. Pár napja még nem volt az. Ráállítom a mérlegre, mutatom, hogy annyi mint legutóbb, nem lehet szoros.
De, szoros! Jó, akkor válassz másikat! Kiválaszt egyet, hártyavékony, nem tudom, mit keres a szekrényben elől...
Mondom, ebben meg fogsz fázni! De jó ez! Elkobzom, adok Neki egy másikat. Ez már majdnem fent van, amikor kitör a hiszti, hogy zavarja a papír, vágjam ki. Kivágom, húsz perc alatt meg is van az öt ruhadarab felvétele.
Megnyugodnék, de ekkor kiderül, hogy Kiccsaj2 azért volt csendben, mert kiválasztotta a Törperős-dominót, hogy bevinné az oviba.
Igen ám, de ez birtokháborítás, mert az éppen a Kiccsajé! Persze hetek óta felé se néz egyiknek sem, de hogy odaadja a húgának, no arról szó sem lehet. A kialakuló közelharcot nagy nehezen lecsillapítom, a békeszerződésben ratifikáljuk, hogy Kiccsaj2 egy napra beviheti, de nagyon vigyáz rá. Remélem, estére már mindenki elfelejti az incidenst, mert tartok tőle, hogy ellenkező esetben a "nagyon vigyázok" eredménye az lesz, hogy másnap reggel vadul keressük a sehol fel nem lelhető dominót.
Hihetetlen, de azért a közel egy órás küzdelemnek megvan az eredménye, elindulunk. Utóvédharcként még vissza kell menni a Magyarország cserematricákért, de meglódulunk. Relatíve. Mert ezt inkább nevezném oszcillálásnak, elvégre állandóan meg-megállunk, egy-egy lecsúszott zokni, szipogó orr megtörlése vagy egy érdekes gesztenye - természetesen az út közepéről történő - felvétele miatt.
Lassan megérkezünk a suliba, a forgalom zaja elnyomja a két csaj dumáját. Persze nem egymással beszélgetnek, párhuzamosan megy a folyamatos duma.
Az osztályban közlöm a tanítónénivel, hogy az iskolai póló méretmegoldását csak feltételesen tudtuk megoldani, mivel nem mindegy, hogy szűk vagy bő fazonról van szó.
Persze egy ilyen egyszerű trükkel nem tudom zavarba hozni, előszólítja Nagydarab Andriskát, aki a bátyjától tavalyról megörökölte, úgyhogy felpróbáljuk. Éppen jó, más kérdés, hogy két számmal kisebb, mint amit megadtunk, és amit normálisan hord a Kiccsaj. Aki közli,hogy egy számmal nagyobbat szeretne.
A tanítónéni átszalad a másik osztályba, konzultál az ottani tanerővel, a megoldás az, hogy maradjon az a méret, mert az eggyel nagyobb kb. térdig fog érni, ami tornához nem optimális.
Maradunk ennyiben, bár egy csereopciót azért kikötök.
Ebben a pillanatban Kiccsaj2 ordítására leszek figyelmes. Nagydarab Andriska ráncigálja, a kis hátizsákjánál fogva. Legszívesebben lepofoznám, de mégiscsak tőle kaptuk a próbapólót, így erőszakmentesen szakítom le róla a lányom.
Átugrunk a szomszéd osztályba, köszönök az ottani tanítónéninek, anno még engem is tanított. Már mennék át az oviba, amikor Kiccsaj kiszalad, hogy vérzik az orra. Mondom lógassa a fejét. Nem jön ki semmi, uh. lerendezem azzal, hogy biztos megpattant egy ér, mindjárt eláll.
Eláll, a kicsivel átballagok az oviba. Érdekes módon egyedül már nem gajdol, csöndbe tud maradni. Illetve erőt gyűjt... Nagyon elfáradhatott szegényke, elvégre a váltócipő átvétele tíz percig is eltart.
De egyszer minden gyötrelem véget ér! A laza másfél órás küzdelem meghozza gyümölcsét, az összes "pizzát" kiszállítom.
Boldogan szaladok haza, a mai feladat egy kiküldetési rendelvényt generáló alkalmazás leprogramozása. De az pikk-pakk megvan, ilyesmit kb. húsz éve csinálok, ellentétben a gyerekszállítással...
