Két éve megírtam, milyen kellemesen csalódtam a "Balatoni nyaralásban". Tavaly még javult is a helyzet, sikerült találni egy némileg szolidabb - se wellness, se légkondi -, cserébe viszont annyival olcsóbb és barátságosabb szállodát, ahol az ablakból kinézve, mintha egy fa tetejéről láttuk volna a tavat. Egy probléma mutatkozott csak - szerencsére csak az utolsó este -, hogy megnyitott a kb. egy kilométerre telepített gigadiszkó, ami olyan hangos volt, hogy még az amúgy öngyilkossággal felérő zárt ablak mellett sem lehetett aludni.

Mivel a Zasszony idén is ragaszkodott Siófokhoz, kerestem egy távolabbi helyet. A két sikeres nyaralást követően nem voltam elég óvatos, így sikerült beleszaladnom a "Hotel Ag-rész"-be.
No, ezt a "beszaladást" azért nem kell annyira szó szerint venni, hiába értünk oda fél egyre, a recepción lazán közölték, hogy kettő előtt nincs szoba. Aznap távozott egy komplett tánctábor, lassan megy a takarítás.
Nem firtattam, hogy ezt vajon aznap reggel találták ki a "géppuskalábúak", vagy esetleg már napokkal-hetekkel azelőtt közismert volt, inkább jeleztem, hogy két türelmetlen kisgyerekkel vagyok, és az országos szokásjog szerinti "kezdőidőpontra", vagyis kettőre jövök a kulcsokért.

Valahogy a Balaton látványa segített leküzdeni a másfél órás várakozást, ám amikor visszamentem - ezúttal már egy másik - recepciós közölte, hogy még nincs kész a szoba. Kérdeztem, lesz-e ebből még ma beköltözés. Közölte, hogy egy órán belül.
Mivel ebédelni még nem voltunk, volt újabb "terelés", amivel le tudtam kötni a kölköket.
Evés után - az immáron harmadik, úgy tűnik ebből több van az "Ag-rész"-ben, mint takarítónő - portást már az alábbi mondattal próbáltam sokkolni:
- A kollégája hetven perce azt mondta, hogy egy órán belül készek a szobák. Kérem a kulcsokat!
- Ó, a kolléga hazudott! - hangzott a "harcedzett" válasz, de azért belenézett "a" számítógépbe. Negyedórás keresgélés után csak megkaptuk a kulcsokat...
Meg a tudnivalókat. Miszerint van belső uszoda is, ami 12 és 17 óra között van nyitva. Meg kapunk négy kupont, amit fagyira lehet beváltani.

Amíg a portást bűvölöm, a Zasszony a két gyerekkel felkeresi a játszóházat. "Természetesen" ez sincs "normálisan" nyitva, csak napi néhány órában. Aznap öt órában. Másnap már csak három. Harmadnap kettő. Negyednap pedig "technikai okok miatt zárva". Az aktuális napi nyitvatartást persze nem írják ki előre, nehogy tervezni lehessen a programot.
Cserébe viszont van "gyezsúrnaja", aki közli, hogy valakinek ott kell maradni a gyerekkel. Annyi engedményt tesz, hogy ameddig felhordjuk a csomagot, maradhatnak.

Felcipeljük a poggyászt - a négy liftből egy nem működik, a másik meg egyben "szerencsejáték-automata", ugyanis kétesélyes, hogy becsukódik-e az ajtaja, vagy "félúton" meggondolja magát -, kinyitom az egyik szobát.
Majd nyitnám a két szobát elválasztó belső ajtót. Zárva van. Nyitnám a külsőt. Nem nyílik. Kicsit próbálkozom, de mindenki a saját ajtajába törje bele a kulcsát, így inkább visszamegyek a portára.
Előveszem legszélesebb mosolyom, és közlöm a "hazugozóssal", hogy ötven százalékos a siker, az egyik szobába sikerült bejutnom, küzdjünk még egy kicsit. Kerít is egy épületgépész-srácot, aki szomorúan közli, hogy ez bizony zárcsere...
Némi meglepetésre van nála zár, csavarhúzó, meg még szakértelem is, már-már jobb szállodákra emlékeztető hatékonysággal oldja meg a problémát.
Ha már ott van, akkor megkérem, hogy pattintsa a helyére a falból kilógó konnektort, illetve szerelje már le azokat a tükörtartó kampókat - nehogy a gyerekek nekirohanjanak -, amelyek az egykori szobatartozékból még megmaradtak.
Miközben szerelget, bekapcsolom a tévét. Van vagy hét adó, de ezek mindegyike vibrál, de legalább is fekete-fehér. Átmegyek a másik szobába, ott annyival "jobb" a helyzet, hogy távirányító sincs.

Ezt is jelzem, de itt már véget ér a tudomány, közli a srác, hogy a szállodának(?) valóságos tévékarbantartó csapata van, majd ők megoldják a problémát.
Ismét lemegyek a recepcióra, jelzem, hogy most már a másik szobába is bejutottunk, lehet küldeni a tévészerelőket egy konfigurálásra. Meg kérek egy gyors takarítást, mert a berohadt zár "kivésése" közben hullott a forgács. A korábban "lehazugozott" kolléga mindent akkurátusan felír a füzetbe, ígéri, intézkedik.

Mindeközben eltelik egy óra, megyünk a gyerekekért. De már a "gyezsúrnaja" sem a régi, nem szól, hogy miért hagytuk ott őket ennyi ideig.
Lassan öt óra, itt az ideje felkeresni az uszodát. (A Balaton a huszadikai vihar után sajnos eléggé lehűlt, öt perc után "használhatatlan".) Az ajtaján ott a nyomtatott papír, hogy 8 és 20 óra között van nyitva. Mellette a kézzel írott, hogy az úszómedence csak 12 és 17 között.
Bemegyünk. A teljes medencetér - jacuzzi, gyerekpancsoló, úszómedence - egy térben van, nem értem, mire fel a korlátozás.
Amúgy - ahogy Moldova is megírta - a "slamposság enyhíti a diktatúrát", a kutya nem jön oda, hogy ellenőrizzen, így a nagymedencében is vígan megy a pancsolás.

Miközben a Kiccsajokat terelgetem, odajön hozzám pár lengyel fiatal, és kérdezi, hogy lehet-e labdázni az úszómedencében. Mivel rajtunk kívül más nincs, mondom, hogy szerintem nyugodtan, ha bárki bejön és pattog, mondják nyugodtan, hogy nem tudták, hogy nem lehet... Nem jött be senki...
Lassan beesteledik, visszamegyünk a szobánkba. A portán látjuk, hogy még mindig nem ért véget a takarítás, többen még várakoznak. Másnap megtudjuk, hogy volt, aki csak este fél nyolckor kapták meg a szobát...

Persze a forgácsok nem lettek feltakarítva. Cserébe újabb hibát észlelünk, az elsötétítőfüggönyt csak félig lehet elhúzni, megakad.
Reggel ezt is jelzem a portán, nagyvonalúan intek, hogy írják a többihez.
Megyünk reggelizni. A bejáratnál szól a csaj, hogy a kék abroszos asztalról fogyasszunk. Megnézem a zöld abroszost is, ugyanaz a választék, nem értem, ez most megint mi.
Sok időm nincs töprengeni, mivel a dzsúzautomata használatakor rá kell döbbennem, a suliban jól átvertek azzal, hogy a víz színtelen, szagtalan, íztelen folyadék.
Dehogy színtelen! Tud az narancssárga is lenni! Sok helyen ittam már "mild"-osított dzsúzt, de ennek egyszerűen semmi íze nem volt.

Reggeli után "kihasználjuk a konjunktúrát", betesszük a gyerekeket a játszóba. A "gyezsúrnaját" láthatólag betörtük, egy aláírásért cserébe simán tudomásul veszi, hogy otthagyjuk őket.
A Zasszony inna egy kapuccsinót, felkeressük a létesítmény Coffee Shop feliratú egységét. Elvégre kávét a kávéboltból! Kivéve koffeinmentest, elvégre azt az ország egyéb helyein is csak tíz éve lehet kapni!
Sebaj, kikérünk két hagyományost. Ez a mutatvány se jön össze, a kávén egyszerűen nincs semmilyen tejhabként értelmezhető formáció.

A játszóház után lehívjuk az utalványos fagyit, pontosabban a gyerekek. Nekem a kávészerű lötty után már nincs kedvem, és a Zasszony is inkább "megspórolja" az utalványt másnapra.
A fagyisok meg a fagyit spórolják meg másnapra. Elfogyott. Talán este lesz. Este meg azt mondják, hogy talán másnap. Mindegy, elmegyünk, keresünk inkább egy fagyizót.

Ezen a ponton a szálloda kimerül az ötletekből. Még annyi történik, hogy két nap múlva jön a takarítónő, megrángatja a függönyt, megállapítja, hogy ezt tényleg nem lehet elhúzni, majd közli, hogy neki nincs létrája, majd küld valakit, akinek van...
A létrás ember persze soha nem kerül elő... Ahogy a tévészerelők sem...

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha ez ilyen volt, miért nem léptem le még az első napon...
Persze lehetne erre azt mondani, hogy a két belelkesült Kiccsajjal hogyan közöltem volna, hogy elmarad a nyaralás, de a valódi ok nem ez.
Egyszerűen megszegtem azt az alapelvemet - némi kuponos szirénhangnak engedve -, hogy szállodai szobáért maximum egy szolid előleget vagyok hajlandó előre kifizetni.

Egy haszna azért lesz ennek a történetnek. Van egy fiatal barátom, akit nagyon érdekel, hogy milyen is volt az élet a múlt rendszerben, hogyan is működtek a dolgok a szocializmusban. Hááát, valahogy így...