Idén is csak egy... Amikor két éve befejeztem "monstre" vállalkozásomat, amelynek keretében a budapesti vébé mindegyik meccséről leírtam a benyomásaimat, már a laptoptető lehajtásakor tudtam, hogy ilyen többet nem lesz. Egyfelől nagyon fárasztó volt úgy eltölteni a hetet, hogy a rendszeresen késő esti hazaérést követően még egy-két órát az írással is foglalkozni "kellett", másrészt a szezonban tapasztalt "előjelek" alapján nem úgy tűnt, hogy érdemes lesz bármit is írni...

Hiszen a magyar hokinak nem ez volt a legjobb szezonja! Ami a Volánnál történt, azt egész egyszerűen nem értem. Olyan már volt, hogy a csapat rosszul játszott, nem jutott be a rájátszásba, viszont azt a vergődést, ami az idei évet jellemezte, nem tudom hová tenni. Volt minden, az ilyenkor szokásos edzőváltáson kívül el lettek küldve kulcsjátékosok is, mégsem sikerült a gárdát összekapni, legalább valami "szépségtapasszal" megvigasztalni a közönséget.

Válogatott szinten sem volt jobb a helyzet, Primeau a Volán után pár héttel az olimpiai selejtező előtt el lett hajtva a nemzeti csapat éléről is. Nem emlékszem olyanra, hogy bármikor lett volna szezon közben csere a szövetségi kapitányi poszton, idén pedig kettő is összejött. A Volán válsága ide is "begyűrűzött", az olimpiai selejtező döntőjét "sikerült" elveszíteni, véleményem szerint morális okokból. A fiúkban nem volt felfedezhető az a tűz, ami korábban mindig jellemezte őket, a hollandok viszont nagyon felszívták magukat, így történhetett meg, hogy azon az estén eltűnt az osztálykülönbség, és nem a nagyobb tudású, hanem a jobban motivált csapat győzött.

Ezek után kicsit el is ment a kedvem a VB-től. No nem úgy, hogy ne is nézzem, csak úgy, hogy igazából nem vártam tőle semmit. Gondoltam, az erősebb csapatoktól simán kikapunk, a "gyengébbek" közül egyet csak megverünk, vagyis a bennmaradás meglesz, a feljutásról meg nem érdemes álmodozni, az sokkal sikeresebb években sem jött már össze.

Az "apátiából" való kivezető út első lépése az volt, amikor megtudtam, hogy Rich Chernomaz lett az idei harmadik szövetségi kapitány. Ezt azért tartottam jó lépésnek, mert egy olyan ember lett szerződtetve, aki nem része a honi hokinak, nem hordozza annak korábbi terheit, így nagyobb eséllyel kavarhatja fel az állóvizet, hozhat újat. Persze ennek kockázata is van, hiszen ha a kavarás sikertelen, akkor jövő ilyenkor ismét a feljutás miatt lehet izgulni, csak éppen egy csoporttal lejjebbről.

Chernomaz aztán tényleg megkavarta azt a bizonyos vizet! A keretszűkítéseknél rendre borult a "papírforma", kimaradtak "tuti" volános nevek, a MOL liga győztes és magyar bajnok dunaújvárosiak közül sem maradt senki a végső csapatban. Helyettük viszont bekerültek olyanok - Gőz Balázs, Nagy Krisztián, Nagy Gergő -, akik egy "kanonikusabb" hozzáállás - a Volánból mindenki, a légiósok közül, aki hazajön, és ha még van hely, akkor valaki a Dabból - esetén nagyjából az első körben repültek volna.

Aztán bekövetkezett az első csoda, a japánok elleni felkészülési meccs. A "kánon" szerint a japánok gyorsabbak nálunk, amit valahogy kompenzálni kell. No, amit akkor láttam az minden volt, csak nem kompenzáció! Helyette egyszerűen mi korcsolyáztuk szét a távol-keletieket, darabokra ütköztük őket, és emellett még a passzjáték is pontos volt. Meg is lett az eredménye, "szenvedés" helyett gálameccset láthatott a közönség.

A britek ellen is ugyanez a játék volt látható, leszámítva azt - azért kanonikus elem is legyen -, hogy a nyitómeccs miatt kicsit döcögősebb volt a játék.
És itt történt meg az első csoda. Szuper az első gólnál hatalmasat bakizott, ami önmagában nem lett volna baj, ha nem egy teljes szezont kihagyó kapusról van szó. Baki mindig becsúszhat, de mi van, ha most jön ki a meccsrutin hiánya, és összeomlás lesz a vége.
De Levi bizonyította, hogy nem csak rendkívül jó képességű kapus, de remek versenyzőtípus is, kimászott a gödörből, a meccs vége felé bemutatott pár olyan bravúros védést, amivel bőven kompenzálta a potyát.

Másnap jött a következő csoda, sajnos negatív értelemben. 4-1-ről sikerült kikapni a koreaiaktól, akik amellett, hogy tudnak hokizni, úgy tűnik nem nézik az eredményjelzőt, csak mennek előre. Persze ehhez nagy segítséget kaptak a mieinktől, ha 3-0 után nem állnak le, és még legalább a második harmadot megnyomják, lőnek még pár gólt, akkor valószínűleg behúzzuk azt a meccset is.

Bár akkor valószínűleg máshogy alakult volna a kazahok elleni meccs. A kisgyereknek is elmondjuk, hogy nem szabad ugrálni az ágy szélén, mert könnyen leeshet, mégis ugrál. Még akkor is, ha időnként majdnem leesik. De ha leesik és megüti magát, akkor megszeppen, és legalább egy darabig hallgat a szüleire, mert fájt neki.
Úgy gondolom, valami ilyesmi történhetett a magyarokkal is a koreai meccs után. Ráadásul a kazahokon is úrrá lett az "ukrán szindróma", lazábban álltak hozzá a meccshez, ki is kaptak. 2-1 után nem tudtak felpörögni, pontatlanok voltak, megérdemelten, egyenrangú félként nyertünk, nem hatalmas mázlival.
Csoda a csodán belül, hogy Szuper ezúttal az első pillanattól kezdve "atombiztos" volt, két meccs után olyan volt, mint fénykorában.

A kazahok elleni meccs után megnyílt az út a nagy csodához, a feljutáshoz. Mi is szokott történni ilyenkor? A csapat holtfáradt, érzik a tétet, idegesek, simán és egy percnyi reális esély nélkül kikapnak.
Ehhez képest - igaz, a kazahok után volt egy pihenőnap - ismét fegyelmezett, taktikus játékkal rukkoltunk elő, az olaszok gólja után viszonylag gyorsan sikerült egyenlíteni, végig partiban voltunk.
Nem egy szerencsétlen lövésen, gólon múlt, az olaszok jobban tudták, hogyan kell egy ilyen mérkőzést megvívni,  ez döntött.

Az utolsó napra maradtak a japánok. Ilyenkor szokott az történni, hogy a két hatalmas csatában leharcolt válogatott "megtompul", és simán kikap. "Természetesen" nem ez történt, az első harmadban a mieink ismét lekorcsolyázták a japánokat, és - ha csak egy góllal is - sikerült megnyerni a meccset.
Bár a végén már látszott a fáradtság, de én úgy gondolom, hogy fizikálisan ilyen jól felkészített magyar válogatottat még nem láttam. A másik nagy terület, ahol sikerült előrelépni, az emberelőnyös helyzetek kihasználása.
Ne felejtkezzünk meg Rajna Miklósról sem, aki ezen a vébén a másik kiváló kapusteljesítményt nyújtotta, "junior" kapus létére hibátlanul, több nagyszerű védést bemutatva hozta a derbit.

Jó, de mi ebből a tanulság? Először az, hogy nagyon jó vébé volt, "köszönöm az élményt".
Másodszor az, hogy a feljutás nem a koreai meccs harmadik harmadán ment el. Ha akkor nyerünk, akkor valószínűleg a kazahok is élesebbek, és a zárónapon az olaszok is az életükért hajtanak, nem pedig laza korizásra veszik a mérkőzést.

De a legfőbb tanulság az, hogy a csapat kikerült a tavalyi vébé végén és az olimpiai selejtezőn látott - amúgy természetes - hullámvölgyből. Látszik a potenciál a csapatban, a megkezdett úton kell továbbmenni.
És akkor egy szép napon annak ellenére is legyőzzük a "kazahokat", hogy előtte rommá verjük "Koreát", az "olaszok" ellen mi lőjük a bombagólt, és végül a zárónapon mi fogunk flegmán "közönségkorizni"....