Szombat, tíz óra múlt pár perccel. Megszólal a telefon. A hang először ismerősnek tűnik, de aztán bemutatkozik a hölgy, és hozzáteszi, hogy valami egészségcentertől vagy mitől keres.
No, innen már tudom, hogy nagyjából felesleges volt felvenni. Mintha mostanában kevesebb lenne a szpemtelefon... És valahogy újabban nem is valami fantasztikus árut akarnak rám sózni, hanem meg akarnak szűrni egészségügyileg.
Na, azt már nem! Nem azért, mert a jó sok tébéért cserébe, amit befizetgetek hónapról-hónapra, bármikor ingyen lemehetek valamit méricskélni magamon a minden sarkon megtalálható, modern, jól felszerelt egészségügyi központok egyikébe, hanem azért mert orvoshoz nem szeretünk járni.
Ha érezzük, hogy valami bibink van, akkor sem öröm az ilyesmi! Mert ki tudja, hogy mi a baj, milyen maceráknak nézünk elébe, egyáltalán van-e még tovább? Illetve, ha a laboreredményt meglátva, azt észleljük, hogy egy érték - aminek latin nevét életünkben nem hallottuk - jóval nagyobb, mint a - félelemkeltésre kitűnően megfelelő módon - odaírt határ, akkor lehet izgulni, hogy adjuk-e el a hokivébére vett jegyeinket, mert akkor úgyis kórházba leszünk, vagy a doki majd legyint egyet, hogy "á, ez ilyenkor természetes, hogy felszalad".
Tehát minek tegyük ki magunkat ilyen macerának, ha nem is muszáj? Meg ilyenkor mindig dolgozik a kisördög, hogy biztos nem - akár szó szerint - szívjóságból akarnak minket ingyenesen megvizsgálni, hanem azért, hogy találjanak is valamit, amire hivatkozva és jól megrémítve, rádumáljanak valami drága termékre vagy kezelésre.
Amivel máris jön az újabb dilemma! Mert egy százezer forintos csodaedényt kacagva hagyunk ott a rásózóbrigádnál, de azért ugyanezt nem tesszük meg olyan könnyen, amikor az egyetlen létező csodaszert kínálják fel frissen diagnosztizált súlyos betegségünkre.
Nem, itt egyetlen megoldás van, el sem menni az ilyesmire! Tehát már csak az volt a kérdés, mivel rázom le a hölgyet. A szokásos dumát - rögzíti-e a beszélgetést, utána én is megvizsgálhatom-e a megvizsgálót - nem volt kedvem bedobni, ezért vártam.
A megfelelő "kilépési pont" hamarosan elő is került, amikor a hölgy mondta, hogy hétfőn vagy kedden fél kilencre kéne elmennem valahova. Egy utolsó esélyt felkínálva rákérdeztem, hogy vajon este-e. Teljesen megdöbbenten közölte, hogy szó sincs róla, délelőtt.
Ezen a ponton "szomorúan" mondtam, hogy nekem addigra már ott kell lennem a munkahelyemen, és esetleg fel tudná-e hívni a főnökömet, hogy engedjen el.
Látszott, hogy készültek erre is, mert elmondta, hogy tudnak írni egy igazolást.
Látszott, hogy nem jól készült fel, mert még "szomorúbban" elmondtam, hogy hiába viszek én igazolást, a főnököm simán kirúg azzal együtt, ha nem jelenek meg időben a gyárban, a munkapad mellett.
Itt feladta, elbúcsúztunk.
Én meg nem értek pár dolgot.
Ha az egész a nyugdíjasoknak van kitalálva, akkor egyfelől ennyire jók a nyugdíjak, másfelől miért nem célzott adatbázisból dolgoznak rásózóék? (Ugye nem kell említeni a "klasszikust", hogy akkor már azért sem veszünk semmit, mert a sok "téves" hívást is mi fizetjük ki a termék árában.)
Ha pedig tényleg a dolgozókra számítanak, akkor miért nem este vagy hétvégén rendezik a Tukma Sót?
Vagy lemaradtam valamiről, és van egy gazdag, nem dolgozó réteg, akinek az a hobbija, hogy szűrésekre járjon?
