A blogger tegnap tévéfelvételen vett részt. No nem azért mert mindenáron benne szeretne lenni a dobozban - versenybíróként már többször "szerepeltem" a DigiSport műsorában -, egyszerűen csak régóta érdekelt, mi a különbség a "nyersanyag" és a tévében leadott változat között.
Persze mehettem volna régebben is, de két hete voltunk valami "Mikulás-váró" izén a Millenárison, és mivel nemcsak egy gyerekelőadást néztem végig hősiesen, hanem még ablakdíszt is készítettem a Kiccsaj helyett, szépen megjutalmaztam magam egy jeggyel.
Az előadás este hatórás kezdettel lett meghirdetve. Ami nem is igazán volt előadás. Mivel abban előbb produkció van, azután kell tapsolni. No, egy tévéfelvételen ez kicsit máshogy történik. Az ilyesmit előre felveszik vágóképnek, és nem is akárhogyan kell csinálni. Itt van például a gálataps. Ami olyan, mintha színházba lennénk, elégedetten mosolygó arcot kell vágni, és tapsolni. Aztán van az ovációs taps, amikor el kell felejteni, hogy az ember jólnevelt színházlátogató, és a tapsolás közben füttyögés és "huhuhúzás" a feladat. Végül a haladó gyakorlat, amikor három másodpercig röhög az ember, majd átmegy ovációs tapsba.
A vágóképek felvétele után jöttek a zenei produkciók. Volt valami kintorna - a lyukkártyás számítógépek előfutára -, utána meg a műsor szerkesztőnője énekelt pár "klasszikus" kuplét - vajon takarékossági megfontolásból ??? -, végül a fúvószenekar betétje lett felvéve.
Amikor már senki sem gondolta volna, hogy még bekövetkezik, a pódiumra perdült a Mester, és elkezdte a szokásos műsor eleji monológot. Hiába, tizenhárom év mégiscsak tizenhárom év, a humorbonbonok - franciadrazsék, dunakavicsok - tárháza sem kimeríthetetlen, a poénok egy része eléggé riszájklingos volt. Újra elhangzott a tizenéve megismert - elvégre mégiscsak a karácsonyi adásról volt szó - "émelyítően a tölteléket, a tészta csak jelzés" apai intelem, illetve ismét meg lehetett hallgatni, hogy a kis Sanyi a szőrösen bibircsókos, de cserébe vastagon bepúderezett idősödő nőrokonok kötelező puszilgatása miatt utálta meg a karácsonyi rokonkeringőt.
Ez a rész közel egy óráig tartott, közben több érdekesség derült ki. Az egyik az, hogy hiába tűnik áradásszerűnek a duma, azért a főbb gondolatok - illetve a felkonferálások bonyolultabb mondatai - szépen fel vannak írva táblára, amit ügyesen a Fábryra irányított kamera objektíve alá biggyesztettek, így garantálva, nehogy véletlenül belelógjon az előadásba. A másik, hogy a néhány leállás alatt a Mester ugyanolyan hangszínnel, hanghordozással szólt ki az adásrendezőnek, illetve a stábnak, mint amit a műsorban használ.
A harmadik pedig az, hogy a leállásokat követő újraindulások a Sómen a címben is szereplő mondatával kezdődtek. Amire persze tapsolni kellett...
Leállásból, újravételből egyébként nem volt sok, és ezek is általában egy késve felbukkanó rendezői ötlet következményei voltak. Fábry talán egyszer bonyolódott bele kimászhatatlanul a szövegébe.
A monológot egy gasztroblokk követte. Megtudhattuk, hogy az egyik legdrágább húsú marhafélét, a wagyut Magyarországon is tenyésztik. Majd A bűvös szakács blog szerzőitől azt is elmondták, hogy kis hazánkban gyakorlatilag semmilyen ételt nem érdemes venni, mivel minden csak silány mása a specifikációban szereplőnek, telenyomva mindenféle oda nem illő adalékokkal.
Ahogy a színházban aranyszabály, hogy a színpadra kitett puskának el kell sülnie, úgy az is igaz, hogy a színpadon - hacsak szóban is - szereplő wagyu-nak meg kell sülnie. A műveletet Széll Tamás sztárséf végezte, aki a Bocuse D'Or januári döntőjére történő felkészülést szakította meg egy kis "látványfőzés" kedvéért.
Bár legalább húsz méterre ültem a tetthelytől, ekkora távolságból is érezni lehetett, hogy a husinak milyen jó illata van sülés közben, pedig csak a saját zsírja lett "alátéve", illetve minimális fűszerezést - só, bors - kapott. Azért biztos, ami biztos a főzőcske be lett tolva a "garázsba", és a műsor végére be lett ígérve némi kóstoló.
A szünetet követően Puzsér Róbert következett, akiről megtudtuk, hogy éppen új könyve jelent meg, illetve, hogy utálja a bulvárt, és csak azért szerepel benne, hogy belülről bomlassza. Szavaiból kiderült, hogy a bulvár "Nyugaton" is szemét, de ott legalább valódi sztárokat lesegetnek sokáig, hogy aztán tudjanak írni valami esendőt róluk, míg nálunk a gumicelebek maguk hívják fel a szennylapokat semmi sztorikkal - pl. Nóci leejtette a telefonját -, csak hogy a nevük a köztudatban forogjon.
A vendégek sorát a nyolcvanöt éves Lorán Lenke zárta, aki olyan szép, régimódi történeteket adott elő, például azt, amikor Honty Hanna piros hálósapkában kérdezte meg egy a szállodából kora hajnalban távozó vendégtől, hogy merre van a közös fürdőszoba.
A beszélgetések után végre jöhetett a kóstoló. Az adásba csak az első sor kínálása került be, de azután a Sómen leállította a kamerákat, és mondta, hogy akkor "adáson kívül" a hátsó szektorok nézőinek is adjanak lehetőséget a kóstolásra. Természetesen Jacintka élt a lehetőséggel.
Mit mondjak - bár csak egy kis falatot ettem, igaz, ezért egy étteremben biztos elkértek volna annyit, mint itt a belépőért -, mennyei íze volt. Tényleg ott volt a finom zsírocska a hússzövetek között, ami omlósan puha volt, de annyira, hogy egy apró szálacska sem fészkelte be magát a fogaim közé.
Végezetül a Bolyki Brothers egyik tagja - Balázs - adott elő két számot a Soul&Gospel zenekarral. Az egyik az "I belive, I can fly" volt, amit anno - úgyis régen volt emlegetve már a jacintblogon - Sztív is gyakran énekelt közös munkahelyünkön, még az előző életemben. A két előadás színvonala közti különbséget most nem részletezem, elvégre Sztívvel szeretnék még együtt ebédelni, ha nem is wagyu-ból készült hagymás rostélyost.
Miután a kötelező "mosatlan gyümölcslé" is elhangzott - érdekes módon ez is tábláról olvasva -, és a kamerák forgása végleg leállt, Fábry megköszönte a közönségnek a kitartást, és elnézést kért a "gyötrelmekért", amit a hosszú felvétel, a lámpák okozta hőség, illetve az időnkénti légbefúvás útján lecsapó zimankó okozott.
Mindezt annyira normális módon, láthatóan komolyan gondolva - még a hangja is jóval "természetesebb" volt -, hogy némileg igazolta saját mondását, miszerint "Mekkora sztár, és mégis emberi"...
