Imitt-amott írtam már, hogy szeretek főzni. A főzés menete emlékeztet "eredeti" szakmám fogásaira. (Informatika, naná!) Kell hozzá egy jó specifikáció ami pontos, teljeskörű és úgy van megfogalmazva, hogy az egységsugarú implementátor is képes legyen kivitelezni.
Ezután össze kell szedni a szükséges erőforrásokat és el kell készíteni a terméket. Hát nem ugyanaz a két pálya? Ráadásul a tesztelés, a felhasználói visszajelzés sokkal kellemesebb mint egy program esetén. Nem csoda, hogy rákaptam a főzésre.
A rendszerterveket általában a Mindmegette internetes oldalról, a Fakanál magazinból, vagy a TvPaprika adásaiból lesem el. Ez utóbbit különösen kedvelem. Nincs is jobb annál, mint amikor kapcsolgatás közben eljutok erre az adóra, látom, hogy valamilyen finomság készül, ahogy múlnak a percek, egyre inkább úrrá lesz rajtam a vágy, hogy én is megcsináljam. Az ebből a "kultúrkörből" származó receptek alapján készített ételek az esetek döntő többségében olyanok szoktak lenni, mint a képen/tévében szereplő demo példány, gyakori a sikerélmény.
Van nekem - illetve eredetileg a Zasszonynak - egy kedvenc sztárszakácsom, Jamie Oliver, aki hihetetlen könnyedséggel mozog a konyhában, valóságos nurejevi koreográfia, ahogy balettozik a vágódeszka és a serpenyők között. Neki minden "puccos" kaja elkészítése pofon egyszerű, kicsit aprít, egy csöppet keverget, egy leheletnyit hagyja rotyogni és már kész is.
Pár éve kaptam egy jamie-s szakácskönyvet, amit élvezettel végiglapoztam, majd felkerült a könyvespolcra. Sajnáltam volna, ha főzés közben összecsöpögtetem valamivel a konyhában, olyan szép album. Múlt héten ismét lapozgattam, és rájöttem, hogy ennek így semmi értelme. Elhatároztam, hogy csakazértis főzök valamit belőle. Hosszas mérlegelés után ezt a Panna Cotta receptet, illetve ennek a könyvben szereplő magyar nyelvű megfelelőjét választottam.
Azt írja, hogy a tejet, a tejszínt, a vaníliát és a citromhéjat rotyogtassuk tíz percig, míg harmadára be nem sűrűsödik. Jó. Rotyogtattam... Tíz percig.... Semmi sűrűsödés... Rotyogtattam tovább... Kábé egy órát... Sűrűsödés nem észlelhető. Közben beáztattam az előírt másfél lapnyi zselatint. Aztán eszembe jutott, hogy a zselésítés mindig macerás, beáztattam még felet. Az előkészített lapokat hozzákevertem az alig zsugorodott folyadékhoz, majd vártam egy "kicsit", hogy kihűljön. Fél óra múlva még mindig gőzölgött. Kitettem az erkélyre, ez sem segített, mivel tombolt a novemberi nyár. Áttettem másik edénybe, megebédeltem, ekkor végre elérte azt a hőmérsékletet, aminél már be mertem tenni a hűtőbe. Felvertem a tejszínhabot, majd a recept szerinti egy óra elteltével megnéztem, hogy tapad-e már a kanál hátuljára. Dehogy tapadt, csurgott vidáman lefelé, nem segített az extra adag zselatin sem. Ekkor meguntam a dolgot, nem éreztem kedvet, hogy tovább pátyolgassam az egyre hervadtabb tejszínhabot, (az bezzeg gyorsan a harmadára zsugorodott!), összekevertem a két komponenst. Ezen a ponton megértettem, hogy miért kéne tapadnia a trutyinak. Mert akkor olyan állagú lenne, mint a tejszínhab, és akkor tök jól össze lehetne keverni őket. Így meg a hab vidáman lubickol a tejecskében, esze ágában sincs elvegyülni. Nem érdekel tovább, beteszem az egészet a hűtőbe, hátha csoda történik. A Forma-1 után elég rossz kedvem van, hát előveszem. Dermedésről szó sincs, maradt a lötyi olyan, amilyen volt. Keresek a jól megszokott helyen egy másik receptet. Érdekes, fele annyi tejhez-tejszínhez négyszer annyi zselatin...
Lassan kortyolgatom a tejszínhabos-vaníliás tejecskét (amúgy nagyon fincsi íze van), a jamies könyvet meg eldugom a könyvespolc mélyére....
