Játszóházba vittük a Kiccsajt. Többször, érthetően kimondta, hogy "jégkorong", megérdemelt egy kis jutalmat.
Mostanában szeret felmászni mindenhova (kitűnően javítja a reakcióidőt, amikor az ember a blogírásból felpillantva észreveszi, hogy a gyermek a kanapé háttámláján mászik felfelé, és már csak két másodperc marad a beavatkozásra mielőtt bekövetkezne a zuhanás a fekvőalkalmatosság túloldalán), gondoltam elmegyünk a Közepesen Távoli Plázába. Az ottani játszóházban mindenféle izgalmas és veszélytelen mászóalkalmatosságok vannak, a Kiccsaj kockázat- és rongálásmentesen kitombolhatja magát.
Volt egy hátsó szándékom is. Jácintkának tavaly elvásott a téli cipője, azt is pótolni akarta. Ami nehéz feladatnak bizonyult. A jobblétre szenderült példány úgynevezett félbakancs volt, pihe-puha könnyű kis példány, ami első pillanattól kíméletesen bánt a lábakkal. Kellően védett a - nem túl hideg - telek alatt a megfázástól, mégsem volt akkora dromedár, hogy ne lehessen a szobahőmérsékletű irodában is viselni. Őt szerettem volna pótolni. De a cipőgyárak nem akarták, hogy ez bekövetkezzen. Valami érdekes megfontolással ugrottak neki a kreatívok az idei szezonnak, aminek jeleként kétféle cipővel találkoztam a hosszas felderítőutak során. Az egyik az északi sarki hóviharok elviselésére méretezett térdig érő vastag bakancs, a másik meg a könnyű vászonbetétes(!) félcipő. Egyedül a KTP egyik boltjában láttam egy olyan darabot, ami legalább nyomokban emlékeztetett a kiszolgált lábbelire. Azt akartam megvenni, elvégre már október végét írtuk, ha még egy-két hétig keresgélek, akkor máris vége a téli szezonnak, a boltokban megjelennek a strandpapucsok.
Sikerült is beszerezni a jelöltet, ami kellemes meglepetésre "csak" huszonezer HUF-ba került az előzetesen cipővásárlásra beállított harmincezer forint helyett. Az eladó csaj bizonygatta, hogy ez nagyon tartós cipő lesz, én csak rutinosan mosolyogtam, garancialevél a zsebben, a hat hónap áprilisban telik le, ez lefedi a téli szezont, ha a csuka mégis lepusztulna, simán visszaviszem és akkor ingyen volt a téli lábmelegítés.
A vásárlást követően becéloztuk a játszóházat. A szülőknek fenntartott részen ment a pletyizés, ehhez nem sok kedvem volt, gyorsan otthagytam a Zasszonyt a Kiccsajjal, leléptem könyveket nézegetni. Fél óra múlva visszanéztem a Gytye (Gyerekes Tyúkok Egylete) feloszlott, átvettem a felügyeletet.
Mint kiderült - most hogy adott volt a lehetőség - a Kiccsajnak esze ágában sem volt mászni, talált egy kismotort azon rohangászott fel-alá. Csöppet morci lettem, motor otthon is van, ezért kár volt befizetni.
Szerencsére megjelent egy kisfiú, és hangosan követelte a motort. Mivel nem voltam biztos benne, hogy az a játszóházhoz tartozik, gyorsan lefejtettem róla a lányom, és odaadtam neki. Erre megjelent az anyukája, és leszidta a fiát, hogy miért a motor kell neki, miért nem játszik mással. Felvettem a "ritmust", mosolyogtam, mondtam, hogy csak nyugodtan, mi már kimotoroztuk magunkat, és elkezdtem terelgetni a gyereket a mászópálya irányába. Ám a Kiccsaj felfedezett egy adag ceruzát, és kitalálta, hogy Ő inkább azzal szeretne játszani. A játék természetesen nem rajzolást, hanem ceruzával rohangálást jelentett. Ami csak addig nem veszélyes, amíg el nem esik. De onnantól nagyon... Rohantam hát utána, nagy nehezen megszereztem az írószerszámokat, és egy óvatlan pillanatban eldugtam egy virágcserép mögé.
A lányka végre mutatott egy kis hajlandóságot a mászásra, legalább az összerakható akadálypálya egyik elemére felmászott. A szusszanásnyi szünetben szétnéztem, látom, hogy én vagyok az egyetlen pasi, kezdek ellazulni, beleélem magam a Legfaszább Apuka szerepébe. A tetszelgésből egy tízévesforma gyerek hangja zökkent ki: "Bácsi, idehozná azt a hengert?". Bácsi! Hát már itt tartunk! Férfiúi önbecsülésem romokban, kezdek összetöpörödni, ekkor meglátom, hogy a Kiccsaj rohan a lengőhinta mellett. Ami leng. Gyors ballisztikai számítás, vészvillogó bekapcsol, úszom a levegőben, de már késő. A két pálya metszi egymást, a gyerkőc kipenderül, majd nekivágódik a szemközti oszlopnak. Az összes "sziréna" megszólal - Úristen, mit kapok ezért a Zasszonytól -, nézem mi van a gyerekkel. Nyolc másodperc múlva bőg, mutatja, hogy fáj a feje. Magamhoz ölelem, kicsit hüppög még, majd meglátja a hullahopp karikákat, erre a sírás egycsapásra megszakad, megy karikázni. Óvatosan megnézem a hintát, textil, megnézem az oszlopot, vastag hungarocellel bélelve, megnyugszom. Segítek a pockoknak akadálypályát építeni, az egyik anyukája odajön, mondja a kölöknek, hogy elmegy vásárolni, rámbök, hogy a bácsi majd vigyáz rá. Érdekes hozzáállás... Aztán magamban felsikoltok. Ha még egy bácsi elhangzik, lenyúlom a kismotort, és szaladok vele egy kört...
A Kiccsaj megpihenni látszik, leül a zenélő asztalhoz, nyomogatja a billentyűket. Megfordulok, nézem a kiírást a falon. A rámbízott kisfiúra néha rápillantok, mögöttem egyenletes a zene. Egyszercsak hátranézek, egy kisfiú ül az asztalnál, ahol nemrég még a gyermekem volt. Körbenézek, a magzat sehol. Végigrohanok a termen, rátalálok, boldogan motorozik. Később újra előkerülnek a ceruzák, a Kiccsaj robog velük a kijárat felé. Megállítom, gondolom, használjuk rendeltetés-szerűen, leültetem egy asztalhoz, kérek egy papírt. Eszembe jut, hogy mi lehet a kisfiúval, de rövid lelkitusa után úgy döntök, nem hagyom egyedül a lányom a ceruzákkal, legfeljebb legközelebb elhozza a csaj a férjét...
A rajzolás nem tart sokáig, ismét rohangászás következik, egyre fáradok, kínomban elkapom a Kiccsajt, rámutatok az egyik mászókára, és elkezdem magyarázni, hogy azt igazán megpróbálhatná, elvégre ezért jöttünk, fog az menni. Titokban arra számítok, hogy úgyse fog menni, majd az alján próbálkozunk, addig fújok egyet. Ám a Kiccsaj második próbálkozásra ráérez a mozdulatra, szélsebesen elindul felfelé. Nézek kétségbeesetten, a felügyelő szól, nyugodtan menjek utána. Mászok én is, az ötödik mászofoknál kiújul a magasságiszonyom, szédülök. Végre felérünk, a Kiccsaj büszkén körbenéz, majd elkezd lecsúszni. Tartom a fenekét, lassítom a csúszást, lábammal keresem a fokokat, valahogy leérünk. Magamhoz sem térek, már mászik vissza. A következő negyedóra a fenti műveletsor ismétlésével telik, már az új cipő és a további cipőnézési gyötrelmek elkerülése sem vigasztal, csurog rólam a víz. Végre megjelenik a Zasszony, pont fenn vagyunk, a Kiccsaj megérzi, hogy megyünk, vége a mókának, megáll, nem hajlandó lejönni. Próbálunk a lelkére beszélni, emlegetjük a kedvenc babáit, akik otthon várják. Semmi hatás, az összes anyuka rajtunk röhög. Kétségbeesett lépésre szánom el magam. Felmászok, megragadom. Itt elakadok, fogalmam sincs, hogyan fogok lejutni. A kezeimet nem tudom használni, abban van a Kiccsaj, ráadásul kapálózik veszettül. Próbálok hassal a mászókának támaszkodni, és úgy keresni a lábammal a fokokat. Egyszer lenézek, a mélység szédítőnek tűnik...
Valahogy lejutok, a Zasszony átveszi, lábaim remegnek, a víz ömlik rólam.
Elindulunk haza. A Kiccsaj a villamoson bealszik. Mikor hazaérünk, én is...
Kiegészítés 2009.02.09. : Tegnap visszavittük a helyre kis lábbelit. Október óta alaig három hónap telt el, december elejéig nem hordtam, mert dögmeleg volt, aztán kb. két hétig igen. Karácsony után eljött a hideg, akkor elővettem a vastag bakancsot, egy hónapig azt nyűttem. Majd ismét jött a Cat. Kb. két hét használat után azt vettem észre, hogy mindkét cipőben teljesen kikopott a bélés a saroknál. Ennyit a tartósságról. Felvettek valami jegyzőkönyvet, mert be kell küldeniük a központba. Kiváncsi leszek, mit fognak kitalálni...
