Este vacsorameghívásunk volt, egy kedves rokon hívott meg születésnapja alkalmából a címben jelzett műintézménybe. A meghívás hat órára szólt, rövid töprengés után - ilyen helyre én úgysem fogom vinni - megkockátattuk, hogy magunkkal visszük a Kiccsajt, hagy lásson elegáns, nagyhírű szállodát, de legalább is a benne található éttermet.

Gondoltam, lesz a Magyarországon "kötelező" félórás késés, másfél óra alatt megvacsorázunk, fél kilencre otthon is vagyunk, a gyerek nem zökken ki nagyon a megszokott rutinból.
Kiváncsian vártam az estét. Úgy gondolom, egy jó étterem jellemzője, hogy bőséges a választék, jóízű az étel, nagy az adag és az összes ott töltött idő minél gyorsabban konvergál a hasznosan töltött (evés) időhöz. Szüleimmel anno sokat jártunk vasárnaponként a Fenyőgyöngye étterembe, itt teljesülnek a fenti feltételek, a megrendelt leves vagy előétel "pincérfordultával" már érkezik is, mire elfogy már hozzák is a frissensültet. Aminek elfogyasztása után a gyomor ki is teszi a "Megtelt" táblát, desszertre már semmi szükség. Tulaj valamikor ráérzett, hogy ha a kedves vendég másfél óra helyett negyvenöt perc alatt megebédel, akkor egyrészt kétszer akkora forgalmat lehet bonyolítani, másrészt elégedetten távozik, és máskor is jelentkezni fog a megnövekedett kapacitás lekötésére. Nem tudom hogyan csinálják, arra tippelek, nyitás előtt magasabb szinten előkészítik az ételeket, a nagyobb forgalom bizonyára ellensúlyozza, ha esetleg nap végén ki kell dobni valamit, amiből mégsem fogyott el az előzetesen megtippelt mennyiség.
Kiváncsiságomat az adta, hogy ha a profi "középkategória" ezt tudja nyújtani, akkor vajon a hírnevére, központi elhelyezkedésére alapuló presztízsre épített egy-két ezressel nagyobb árakkal dolgozó "puccos" hely tud-e vajon valami többletet nyújtani, vagy csak a sznobságának kielégítését kapja a kuncsaft a többletpénzért.  
Galyatetőn például megvan ez a többlet. Ottjártunkkor a patinás épületet nemrég újították fel, minden tiszta és modern, a személyzet kedves és udvarias, a félpanziós svádasztal olyan hosszú volt, hogy mire körbejártuk, már előre le is sétáltuk a vacsorát. Természetesen, ha már magasak az árak, akkor én is extra magasra állítom az igényességi szintemet, minden kis apróságot kritikusan szemlélek.

Próbáltam tartani az előzetes ütemtervet, még meg is bőgettük a Kiccsajt, hogy meglegyen a délutáni alvás, így sikerült időben megérkezni. Ám a félórás késés egy órás várakozássá terebélyesedett. Mert az étterem csak hétkor nyitott. Ilyet még nem hallottam, hogy egy szálloda étterme napközben nincs nyitva, elvégre az utcáról is szoktak bejönni. Nem tudtam mire vélni, kínomban azt találtam ki, hogy biztos a félpanziós svédasztalhoz fogunk csatlakozni. De nem! Hétkor végre bemehettünk, negyed nyolcra az étlap is megérkezett. A választék finoman szólva is szerény volt, az étlap megalkotói nem tudtak elszakadni a lazac-libamáj-bélszín szentháromságtól, "normális" kajának nyoma sem volt.

Ezen a ponton felmértük, hogy ha egy komolyabb ételbevitellel alaposan le akarjuk apasztani a rokon pénztárcáját, akkor a művelet éjfélig is eltart, ezért csak levest, illetve előételt, desszertet kértünk. A rendelés előtt meg is kérdeztem, hogy a leves mikor lesz kész, mert lassan mennénk a gyerek miatt. Ó, az két perc alatt itt van, hangzott a magabiztos válasz. Ezt majdnem teljesítették, a Zasszony borjúlevese meg is érkezett hamar, de az enyémet már nem sikerült kihozni. Helyette viszont hoztak vajat, az egész asztaltársasának. Máshol is szokás, hogy kihoznak valamit, amíg nem jön az első fogás, de az leginkább fűszervaj szokott lenni, nem "mezítlábas". De még ebből sem kapott az asztaltársaság minden tagja, és amikor ezt valaki szóvátette, a pincér megjegyezte, hogy hozott ő eleget, úgysem fog mind elfogyni. A vajhoz péksütemény is dukált, hozott is egy nagy tálcával egy másik pincér, de az már nem jött össze, hogy ki is szolgáljon minket, a vendégeknek kellett elvenni a kiválasztott példányokat. Mikor tüntetőleg a tálcán lévő csipeszért nyúltam, (amúgy nincs jelentősége, de azért furcsa, hogy egy magát elegánsnak meghirdető csehóban a vendégeknek az egymás által összetapizott kenyeret kelljen ennie) rám is szólt, hogy kézzel vegyem el. Húsz perc múlva jöttek az előételek, köztük az én levesem is. Rozmaringos narancslevesnek lett meghirdetve az étek, reméltem, hogy ez valami üde kis savanykás valamit fog takarni, amiből dévajul ki fog kacsintani a rozmaring markáns íze. Ám a rozmaringnak erre esélye sem volt, hiszen be sem mutatták a levesnek. Helyette volt valami erősen lisztízű lötty, amiben magányosan úszkált két kis gerezd narancs.
A második fogásként rendelt haltál egész finom volt (Szalajkavölgyben még mindig tudnak pisztrángot füstölni, és a füstölt lazac beszerzése sem túl bonyolult), kár, hogy a köretként felszolgált articsókának enyhe konzervíze volt.
Lassan megjöttek a főételek, persze a Zasszony sajttortája elmaradt. Ismételten elmagyaráztam, hogy a gyerek miatt sietünk, valamint kértem egy diplomata pudingot is. Ezt most végre sikerült egyszerre kihozni. De minek! A sajttorta erősen hűtőízű volt, megértem, hogy nem akart kijönni, az elmúlt napokban már igazán jól belakta a fridzsidert. Ráadásul sikerült elkövetni azt a bravúrt is, hogy az alaptészta vastagabb volt, mint a feltét. A puding egészen finom volt, csak itt igazolódott az a tétel, hogyha egy étel ára átlép egy bizonyos szintet, akkor a mennyisége elkezd zsugorodni. Pudingból vizespohár méretű az átlagadag, a felszolgált példány mérete inkább a pálinkáskupicára emlékeztetett.

Úgyhogy érdemes volt elvinni a Kiccsajt, mert ide többé úgyse megyünk...