Teltek-múltak a napok. A mester egy hetet mondott az új párkány beszerzésére, nyilván nem illik türelmetlenkedni, gondoltam azért két hét múlva felhívom. Közben kiderült, hogy a redőnyautomata szerelése sem tökéletes. Kicsit vékony lett az ablakkeret amire a mester az obzsét rágyógyította.

Már szerelés közben mormogott valamit, hogy nem lehet majd teljesen kinyitni. Ez önmagában nem lenne baj, csak a Zasszony igen temperamentumos személyiség, és az első néhány ablaknyitás lendületéből látszott, hogy vagy az ablakszárny vagy az automata nem fogja megérni a garanciális időszak végét. Valamit ki kellett találni. A tapaszatalat azt mutatja, hogy a majesztrókat ilyen esetben csak kész megoldási tervvel érdemes zargatni, különben az alábbi sablonválaszok valamelyike lesz a reakció:

- Ez teljesen jó így, tessék óvatosan használni!
- Hát, sajnos ezt ennél jobban nem lehet megoldani, illetve ki kéne ahhoz bontani az 
  egészet!
- Sajnos sehol nem kaptam alkatrészt, de még keresem, majd jelentkezem, ha lesz!

A Zasszony vészjósló pillantása nagyban növeli a kreativitást. Rövid töprengés után kitaláltam, hogy az automatát le kell szerelni a keretről, és át kell helyezni az ablakmélyedés falára, kihasználva, hogy kilencven fokkal elfordítható. Szerencsés esetben a keret be tud fordulni az automata mögé, de mindenképpen növelhető a nyílásszög. Már csak a csavar ütötte két lyuk eltüntetését kellett megoldani. Visszaemlékeztem, hogy a jó kis lengyel elemes bútorainkhoz adtak csavartakarókat. Le is kaptam az egyiket, jónak tűnt. Másnap elszaladtam az Ezer Olyan Bizbaz, Amit Magad Sem Hiszel El, Hogy Lehet Kapni boltba, és elmondtam, hogy mit szeretnék. Az eladó csaj megdícsért, mondta, hogy a férje is ablakos, és az elfúrásokat ilyen takarókkal szokták javítani.

Megnyugodva vártam a két hét leteltét. Ez az idilli állapot múlt péntekig tartott, míg ki nem támadt egy nagy szélvihar. Hazaérve a Zasszony drámai hangon közölte, hogy a párkány két sarkánál süvít be a szél. Próbáltam jelezni, hogy az ablakszárnyak viszont meg sem moccanak, ám magam is éreztem, hogy a türelmi idő letelt, muszáj telefonálnom. A mester elkezdett szabadkozni, hogy nagyon összejött neki, a következő hét elején már tisztábban fog látni, hív.

Tegnap nem hívott. Ma sem. Két órakor viszont rámcsörgött a Zasszony, hogy megérkezett a mester. Gyors elkéredzkedés után hazarohantam. Mire megérkeztem a mester már lelépett. Mondta a Zasszony, hogy el kellett valahová rohannia. Benéztem a szobába, láttam, hogy ott vannak a szerszámok meg a táskája. Megnyugodtam. Valamikor csak elő fog kerülni.
Egy óra múlva megérkezett, teljesen feldúlva. Leégett a kocsija kuplungja. Ami kölcsönautó. És már induláskor érezte, hogy baj van, nem kellett volna elhozni. Mivel a majesztrók kedvenc eltűnési hivatkozása, hogy elromlott a kocsijuk, ezért lesomfordáltam, és megszagoltam. Tényleg büdös volt.

A szaki javára írandó, hogy azonnal lekapta a belső párkányt is, mondván, hogy már megint nem jött fel a purhab. Ennek örültem, mert sem funkcionálisan, sem esztétikailag nem éreztem optimálisnak azt az egy centis hézagot, ami a párkány és az ablakkeret alja között volt, és nem volt nagy kedvem vitatkozni az erősen feldúlt tekintetű mesterrel. Aki nekiállt kiszabni a külső párkányt. Elsőre nem sikerült, széles lett. Viszont leterített egy sitteszsákot, nem a parkettán flexelt. És ekkor elszakadt nála a cérna. Elpanaszolta, hogy a segédje tragikus hirtelenséggel otthagyta, (Hopp, mégis csak volt neki? A rossz lelkiállapotára való tekintettel nem firtattam, hogy vajon kellően büdös volt-e.) mert valahol párszáz forinttal többet ígértek neki. Ráadásul jónéhány megrendelését valami főmegrendelő cég nem adott le a gyárnak, azok csak röhögnek, ő meg égetheti az arcát az ügyfeleknél, akik joggal dühösek, hogy újrakezdődik a három hét várakozás. És most még a kocsi is, aminek a javítása százötven rugó lesz. Próbáltuk vígasztalni, kávé, tea, vérnyomáscsökkentő felajánlásával, de semmi nem javított a hangulatán. Az ultima rációként felajánlott sör - elvégre, úgysincs mit vezetni - visszautasításánál éreztem, hogy itt tényleg komoly bánat esete forog fenn.

A mester csak nézett szomorúan. Mondta, hogy nincs anyag. Kérdeztem, hogy mi kéne. Hungarocel. Véletlenül volt otthon egy lap Nikecel - az a téglalap alakú hungarocel, amivel a házakat szokták szigetelni. Végre láttam egy kis örömöt megcsillani hősünk szemében. Majd közölte, hogy gipsz sincs nála. (Vajon mivel akarta rögzíteni a külső párkányt?) Nagyot sóhajtottam, és - a viktimológia törvényszerűségeit igazolva - felajánlottam, hogy két megállónyira van egy festékbolt, elugrom, veszek. De a mester tartotta magát. Inkább visszajön, de nem küldi el a kuncsaftot anyagért. Ezután kezdetét vette a párkányfelrakás harmadik kísérlete. A Nikecel csinos kis csíkokká alakult, és némi purhabbal szigetelőanyag-szendvicset formálva felcsücsült a párkányrészre. Végül a párkány is a helyére került, mostmár csak minimális rés van az ablakkeret alatt. A mester elégedetten szemlélte művét. Ebben a percben csörgött a telefon. Megjött a kocsitulaj egy tartalék teherautóval. Beszélt az autószerelővel, most azonnal kell vinni a járgányt, akkor két nap alatt megcsinálja.

Még gyorsan megállapodtunk, hogy péntek délután folytatjuk a küzdelmet. Én meg már csak titkon reménykedem, hogy jelen kis sorozat nem éli meg a tizedik részét...