Lakásunkhoz szép nagy erkély tartozik, abszolút zöldövezetben. Ilyenkor tavasz végén, nyár elején kifejezetten kellemes kint tartózkodni. A környező fák ekkora már mind kizöldültek, illatozik az akác és a bodza, a szomszédban már nő a cseresznye. Még egy nagy fenyőfa is terebélyesedik előttünk, némi alpesi jelleget hozzátéve a környezethez. (Pályafutását karácsonyfaként kezdhette valamelyik szomszédnál, aki a Csendes Éj elmúltával kiültette a ház mellé a helyes kis fácskát, majd amikor az kezdett nagyon nőni, gyorsan elköltözött.) A hőség még nem ette be magát mindenhová, délutánonként/esténként kellemesen el lehet ücsörögni egy pohár ital vagy egy újság mellett. Igen ám, de min? 

Alapvetően két irányzat létezik. Az egyik a Műanyagos. Mert az olcsó, könnyű és nem kell vele törődni, ráadásul egy vizes ronggyal gyorsan le lehet törölni. A másik a Tikfás. Egy igazi teakfa rajongó el sem tudja képzelni, hogy munkában megfáradt testét műanyag székben pihentesse. Az ominózus test általában nagyobbacska darab, tehát a műanyag  eleve szűk, ráadásul ingatag alkotmány. Ráadásul mágnesként vonzza a port, ami egy kiadós nyári zápor segítségével azonnal gusztustalan szürke réteget képez a bútoron, aminek látványvilágát szépen kiemeli az erős napsütés által rohamosan bekövetkező fakulás. Ezzel szemben a teak robosztus, kényelmes darab, ráadásul elegáns sötétbarna színe jól illeszkedik az erkély festéséhez, és semmihez nem hasonlítható kellemes illata van.

A mi példányunk is ilyen volt, legalábbis amikor négy éve hazavittük a boltból. Aztán először az illat illant el belőle, majd a színe kezdett el fakulni, amit a kiadós nyári záporok áztató hatása csak fokozott, úgyhogy a szezon végére elég vérszegényen nézett már ki. - Jövőre valamit kell kezdeni vele - gondoltam, amikor letettem a pincébe téli álmot aludni. Aztán jött a hosszú tél, el is felejtkeztem a teakfáról, csak az első tavaszi napos délutánon került elő ismét a bútor. Kitettem az erkélyre és jóízűt napoztam. Élveztem a jó levegőt, dehogy érdekelt, hogy min ülök. Aztán elmúlt az Első Napsütés Varázsa, a Zasszony kezdte rágni a fülemet, hogy kéne valamit csinálni. Csak ha az ember végre kijut az erkélyre és leülhet kicsit pihenni, akkor többé már nincs kedve karbantartási tevékekenységgel bíbelődni. Így éveken keresztül ültünk az egyre fakóbb bútoron. Persze minden szezon végén a pinceajtóban megfogadtam, hogy jövőre aztán már tényleg csinálok valamit, de márciusra ez a fogadalom a szilveszteri alkoholgőzben fogant könnyelmű ígéretek sorsára jutott. Másrészt elképzeltem, hogy ezt az izét le kell csiszolni, lakkozni, tehát jól összekenem a pincét, vegyszermérgezést és szilikózist kapok, cserébe a szezon végére kész is vagyok.

Idén aztán váratlan fordulat történt. A tavasz kicsit később jött el, mint mostanában szokott, a teak még a pincében pihent, amikor a barkácsboltokban megjelentek a szezonális kerti cikkek. Egy ihletett pillanatban megkérdeztem az egyik eladót, hogy vajon mit lehet kezdeni a megszikkadt teakfával. Adott egy üveg lötyit, mondta, hogy ezzel kell átkenni, ennyi az egész. Semmi csiszolás, szilikózis. Megnéztem a flakont, volt rajta egy ábra, miszerint előtte szürke, utána mint újkorában. Persze ezt nem hittem el, de gondoltam egy kis dörzsölgetést megér a dolog, legfeljebb ülünk tovább a fakón, de legalább megtettem, amit lehetett.

Szombaton neki is álltam a műveletnek. A flakonban súrolószer-állagú fehér folyadék volt, amit egy szivaccsal bedörzsöltem a bútorba. A művelet alig három órán át tartott, de már fél óra múlva bekövetkezett a Csoda. A folyadék beszivárgott a fába, és ha már bejutott, rábeszélte a kis farészecskéket, hogy barnuljanak vissza.
Néhány óra múlva meg is száradt, és a bútor eredeti fényében - na jó, annak 70-80 százalékában - pompázott. És az illata is ismét az a régi finom volt!

Előtte:

Utána: